Szerintetek jogos a szomorúságom? Megemlítsem ezt édesapámnak?

A szüleim elváltak, mikor 6 éves voltam, most 19 leszek néhány nap múlva. Rengeteget sírtam az elején, nagyon hiányzott az apukám, mára már kicsit “elmaradt” a kapcsolatunk, keressünk egymást, de ritkán találkozunk, főleg mióta a nagymamám, aki egyébként a lelki támaszom volt, elhunyt, széthullott a család.

Édesapámnak van egy élettársa már egy jó ideje, ott született egy húgom, most 10 éves. Ezzel a nővel sosem voltam jóban, sajnálja tőlem a pénzt, emiatt nem is merek kérni aputól, hiába élünk szűkösen anyukámmal. Ezt félretéve mindig bunkó volt velem, bántott szavakkal, a nyáron például szó szerint addig piszkált és szidott, míg el nem mentem tőlük, pedig maradtam volna még, apa nem szólt semmit. Úgy hívtam fel másnap, hogy rosszul esett, hogy nevezzük mondjuk Klárinak, beleszól olyan dolgokba, amihez semmi köze, max apukámnak. Azt mondta ne törődjek vele, bolond. Napokig sírtam...

Történt a héten, hogy elmentem hozzájuk mikor Klári nem volt otthon, vittem a húgomnak fügét, mert nagyon szereti, apa pedig elment Klárival autószerelőhöz, ketten maradtunk a húgommal. Egyszercsak elkezdte mesélni, hogy ma elsőáldozni fog, ennyiben is maradt. Tegnap mentünk a tatámmal családi szülinapra, kérdezte tőlem, hogy holnap mi lesz (azaz ma), én mondtam neki, hogy nekem nem szólt senki, szintén ennyiben maradt. Ma tanulás közben kicsit pihenésképpen ránéztem a Facebookomra, ahol képek százai ugrottak fel a húgom elsőáldozásáról, meg az ünnepi ebédről, meg volt rajtuk jelölve apukám is és a tatám is. Nekem senki nem szólt, apa sem... nagyon rosszul esett. Egésznap sírtam, mert úgy érzem engem nem tartottak arra valónak, hogy ott legyen velük. Mindig dicsérik a húgomat, mert ő úristen, 4. osztályos és kitűnő és szent ég, de azt valahogy sosem hallottam, hogy azzal büszkélkedne bárki is, hogy én jó eredményekkel leérettségiztem, szinte hibátlan nyelvvizsgát tettem, felvettek egyetemre. Ez nem is annyira érdekel, inkább az, hogy édesapám párja ilyen velem. Vitába sosem akartam szállni vele, mert tudom, hogy csak apa szívná meg. Úgy érzem mintha nem is szeretne, mintha nem lennék fontos neki, hogy nem véd meg, nem áll ki mellettem mikor ez a nő szekál. Mindig is arra vágytam, hogy megvédjen vele szemben, vágytam arra, hogy a hercegnője legyek. Ettől a mai dologtól is csak borzalmasan érzem magam, hogy nem állt ki mellettem, hogy igenis én is ott lehessek ma a húgommal, mert szeretjük egymást nagyon, apukámat is imádom. Szentül hiszem, hogy Klári hangolja ellenem, vagy beszélni tele a fejét és azt is tudom, hogy Klári nem akarta, hogy ma velük legyek, egyébként a húgom keresztelőjére sem voltam meghívva. Megosszam ezeket a gondolatokat vele? Hogy reagálnátok, ha a gyereketek arra kérne titeket, hogy nem szeretne találkozni a párotokkal? Félek mi lesz belőle...