Normális dolog, hogy a szüleim még tartják a kapcsolatot az exemmel?

Volt egy hosszabb, és nem működő kapcsolatom, 5 évet voltunk együtt.

A családom még mindig a volt barátomat sírja vissza, hogy mennyire egy kedves és jólelkű ember volt és hogy szeretett... De közben meg vele semmit nem lehetett tervezni, mert ő éppen csak a másnapot tervezte meg. Ott volt közel 30 évesen, diploma, jogosítvány, lakás, egzisztencia nélkül. Én meg azért már vágytam volna egy bizonyos állandóságra, szorgalmaztam volna, hogy tegyünk félre, hogy később akár tudjunk lakást venni, de ő mindig csak azzal jött, hogy minek. Kedves volt, meg szeretett, ez tény. De esküvőről hallani sem akart, a gyerektémával is legalább 10 évet akart várni. Sokszor úgy éreztem, hogy én 20-22 évesen érettebb vagyok, mint ő 28-30 évesen. Dolgozott, ez igaz, de sima szakmunkát és sosem akart többet, jobbat, mert hogy "másnak még ilyen sincs", meg ő nem nyal senkinek az előléptetésért...

Januárban szakítottam vele, egyszerűen már nem bírtam tovább ott. 1-2 hónapig még hívogatott, írt, hogy próbáljuk meg újra, megváltozik stb. De tudtam, hogy ezek csak üres szavak és lehet, hogy az első pár hétben tényleg jó lenne, de utána jönne ugyanaz a monotonitás és ezt nem akartam. A 20-as éveim elején még nem lehetek egy befásult háziasszony, aki az egyetemen kívül nem jár sehová, csak otthon ül. És őszintén mondom, hogy mióta szakítottam vele, sokkal boldogabb vagyok. Megszűntek a hívások, üzenetek is és reméltem, hogy ő is továbblép.

Kiderült, hogy nem. Az anyámmal még mindig heti szinten félórákat beszélnek telefonon, mondta anya, hogy még mindig padlón van, meg hogy én tönkretettem őt, és most 30 évesen költözhetett vissza a szüleihez, kezdheti újraépíteni az életét, én meg élem világom, mintha ez az 5 év meg sem történt volna. Apám is legutóbb mondja, hogy lehet felveszi az új vállalkozásába majd tavasszal, mert "szegény gyerek, még mindig hogy kivan".

Nekem meg ez valahol rosszul esik, mert már a szakításnál is azt hallgattam, hogy mennyire bánni fogom én ezt, meg higgyem el, hogy fél év múlva könyörögni fogok neki, hogy legyünk együtt megint (nem így lett). Szóval már akkor is inkább az ő pártját fogták, és úgy állítottak be engem, mintha én egy lázadó kamasz lennék.