Megkattantam? Mit tegyek, hogy minden normális legyen?

Mióta édesapám elhunyt, 2 hónapja, azóta semmi nem olyan. Gyakran vagyok szomorú, sírok, hiányzik. Vannak napok, amikor elég jó kedvem van, rá is szeretettel gondolok de nem sírok, máskor meg sírok egy órán keresztül.

Beszélni is szoktam édesapámhoz néha, olyan érzésem van, hogy lát és hall engem.

Amikor élt, akkor is szerettem és igyekeztem neki kifejezni, sokat segítettem neki mikor betegeskedett, mondta is, hogy milyen jó gyermeke vagyok, kórházban volt egy hónapig de akkor is megtettem érte amit tudtam és bíztam benne, hogy hazajön és meggyógyul.

Amúgy sem voltam mindig teljesen elégedett magammal de mióta meghalt, sok mindent negatívabban látok. Úgy látom, hogy nem vagyok olyan okos mint ő volt. Ő tudott vezetni, értett a számítógépekhez, orvos volt és embereket gyógyított meg hozott vissza a halálból (bocsánat ha nem a legpontosabb kifejezés), nagyon emberséges is volt, önzetlen, a betegek a mai napig emlegetik, még arra is volt példa, hogy kijavította más orvosok hibáit.

Korábban ő mondta, hogy tanuljak meg vezetni, először nagyon nem akartam, utána már megjött a kedvem hozzá, mikor még élt, beszéltünk erről, hogy meg kellene és mondta, hogy támogatja az ötletet. Több nyelven tudott, az egyik nyelvvizsgámra szinte ő készített fel. Azt is szorgalmazta, hogy menjek informatikai tanfolyamra. Nem vagyok totál buta de sokkal másabb dolgokhoz értek mint ő. Bölcsész vagyok (nyelvszak, több nyelven is tudok), gimibe ez érdekelt, ehhez értettem de sajnálom, hogy nem lettem orvos és mikor ezt említettem neki, azt mondja, nem baj, hogy nem lettem az, én máshoz értek. Mindig büszke volt rám ha elértem valamit, PhD-ra készülök, ezt is tudta és örömmel fogadta. Elfogadott ahogy vagyok. Mégis mióta meghalt még inkább elégedetlen vagyok magammal és hozzá képest butának érzem magam, anyukámat pedig ez nagyon idegesíti. Egyszerűen már máshogy gondolkodok és úgy vélem, az, hogy én szövegeket olvasok, elemzek meg fordítok, esetleg nyelvórákat adok, az nem ér annyit mint amikor valaki csökkenti és eltörli az emberek szenvedését, gyógyítja és megmenti őket és valamilyen szinten egészség-betegség, élet-halál felett van befolyása.

23 éves vagyok, még sok időm van (remélhetőleg) egy boldog életre, fejleszteni magam, jó párkapcsolatra, karrierre, apró örömökre, új célokra de olyan mintha most az idő megtört volna. Mintha már sosem lenne semmi a régi.

Mióta apukám meghalt, azóta jobban érzem a kiszolgáltatottság-érzetet is mert azért ő sok mindenhez értett, azóta látom mi az amit most már egyedül kell megoldani és az is borzasztóan zavar, hogy ha lesz bármi bajom, mindig idegen orvosokra kell hagyatkoznom, mikor édesapám gyógyított meg, abban ott volt az apai szeretet is, lehetett érezni, hogy benne bízhatok. Édesanyámat is kezelti ki más orvos által elrontott műtétből, nagymamámat is újraélesztette a szemem előtt, ha akkor nincs ott akkor meghalt volna, ebben biztos vagyok.

Olyan volt mintha lett volna mindig egy őrangyalom ott mellettem, most meg mint akit magára hagytak, bár gyakran beszélek hozzá, elsírom neki minden bánatom és örömöm mert bízom benne, hogy hallja amit mondok.

Az is elszomorító nekem, hogy azért úgy kevesen szeretnek, ahogyan ő. Anyukám igen, bár egy apát és anyát sem lehet teljesen azonosnak tekinteni. A barátok, a párunk, rokonaink viszont nem pótolhatnak egy apukát, akármennyire jó emberek és bármennyire szerethetnek.

Azon sem tudok túllépni teljesen, időről időre mindig eszembe jut, hogy mennyire kár, hogy nem tudtam apukámon segíteni, hogy meg tudjon gyógyulni. Nem hagy nyugodni, hogy volt egy gyógyszer amit egyszer kért tőlünk, hogy írassuk fel, mikor már a kórházban volt, viszont nem mondtuk az orvosoknak. Szóval akkor ő már kapott kezelést a betegségére és az orvosokkal rendszeresen konzultáltunk, elmondták milyen gyógyszert kap a bajára, ha úgy ítélték meg, lecserélték egyiket másikra, azért odafigyeltek rá. Olyan osztályon feküdt ahol már az évek alatt három műtéte volt, a klinika igazgatója műtötte, a többi orvos is ismerte már. Mikor azt a bizonyos gyógyszert mondta, nem voltunk benne biztosak, hogy félrebeszél-e mert voltak ellentmondásos dolgok a beszédében. Mondta, hogy írassuk fel a gyógyszert az urológián, holott nem olyan gyógyszer amit az urológusok használnak és a betegsége sem urológiai jellegű volt. Meg, nem is úgy működik, hogy mi odamegyünk és felíratjuk, ezt pedig ő orvosként gondolom tudhatta, szóval nem értettük az egészet.

Amúgy először nagyon rossz állapotba került a kórházba, utána sokkal jobban lett, pedig akkor sem került képbe az említett gyógyszer... mikor meghalt, akkor meg aznap hirtelen rosszabbodott az állapota.

Szóval most az is aggaszt, hogy megmentette-e volna az a gyógyszer, bár ha orvosok akik ezt tanulták évekig, nem adták neki, gondolom tudták mit csinálnak.

Szóval kínlódás nekem az élet nélküle, hiányzik és bűntudatom van, amiért nem tehettem érte többet, örökre bánom, hogy nem lettem én magam is orvos, emiatt amúgy már nem is szeretem annyira a BTK-t és néha már arra gondolok, meghalni is hajlandó lennék ha ezen múlna, hogy lássam újra és beszéljek vele. Nem akarok öngyilkos lenni de ha halálom után tutira látnám és elmondhatnám neki ezt úgy, hogy biztos hallja, azt se bánnám, hogy meghalok.

Leszek én így valaha boldogabb? Az elején nagyon rossz volt az egész, utána egy darabig jobban voltam sokkal, pár napja megint kezdődik.