Miért van az, hogy sokan a felnőtt gyereküket erőszakkal magukhoz láncolják?

A “szülői ösztön” nem egyenlő az egyedül nem tudni maradással. Jó példa erre a természetellenes állapotra a kőbányai panellakások 40-es aggszűz, mamahotelező minitársadalma, aki a nyugdíjas anyjával él.

Optimális esetben mindkét fél részéről el (kellene, hogy) jön/jöjjön annak az ideje, amikor az utód függetlenedik a fészektől.

Ó hidd el, ha valaki, hát én akartam. Elköltöztem, nem velük élek, de mégis függök tőlük. Egyszerűen mire el tudsz onnan jönni, addigra már annyira bemásznak a fejedbe, hogy bármi történik is veled, csak ők és az jár a fejedben, amiket ők tanítottak neked, amilyenre ők formáltak téged erőszakkal, és, hogy nekik lett igazuk. Tudnék mit mesélni, nincs az életnek olyan területe, ahol ez ne köszönne vissza durván.

Jah és esetemben nem agresszív, szigorú, elnyomó felmenőkről van szó, hanem szimpla mentálisan sérült emberekről, akik teljes erejükből tolták rám a maguk embertelen világnézetét "féltés és szeretet" címszó alatt.

Savlekotővel egyek kell értsek.

Nyilván nehéz elszakadni, de minél inkább felépíti az ember a maga életét, annál kevésbé fog vissza vágyni a szülői közegbe. Az tény, hogy nem egyszeri "lázadás" kell. Hanem folyamatos, fokozatos elszakadás.

Amúgy saját anyámon azt láttam, hogy fokozatosan "leépítette" magát.

Alkoholista apám volt először mindennek az oka, hogy miatta nincsenek barátaink, se semmink. Aztán meghalt és azt láttam, hogy anyám nem tud mit kezdeni magával egyedül. Elhagyta magát, rokonokat, barátait.

És elindult egy folyamat, hogy "csak a gyerekeim vannak nekem". Ami egy hamis kép felnőttként felnőtt gyerekekkel szemben. És nyilván minél magányosabb volt, minél inkább céltalan, annál jobban ragaszkodott hozzánk.

Ami meg nyilván olyan, hogy persze szervez az ember a szülőjével közös programot, közös napot, stb. De amikor azt látod, hogy az minden öröme és azon kívül ugyanúgy vissza zuhan. Azt meg nem teheted felnőttként, hogy otthagyod a saját életed és onnantól évtizedekig a saját szülőd párja/barátja/gyereke/lelki társa/pszichológusa leszel egyben.

Én elszakadtam, élem az életem. És azt látom, hogy végül anyám is elkezdett kimásuni önmaga a gödörből. Talált magának barátokat, hobbit, és elvan. Szinte alig beszélünk, eltávolodtunk. Ez biztos fáj neki, valahol nekem is.

De olyan ez mint egy mérgező párkapcsolat, ahol nem érzitek jól együtt magatokat, de külön sem. Mégis jobb külön mert legalább van esélyetek a boldogságra mással.

Na igen, minden ilyen szülő (vagy nagyszülő) esete más és más, nincs tuti recept egyikre sem.

Én fizikailag elszakadtam, és gyakorlatilag sokkal, évekkel később jöttek a pofonok sorra, hogy az élet rendkívül fontos területein mennyire lenyomorítottak, és az akkor nekem fel sem tűnt.

Az tény, hogy olyan ez, mint egy mérgező párkapcsolat. Én csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy önmagában a fizikai elszakadás sem hoz minden esetben eredényt, max. látszatra. Rajtam pl. aki kívülálló el sem hinné, milyen téren vannak elakadások az életemben, szerintem még sok közeli ember is jóformán kiröhögne, ha elmesélném. Azt meg már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a társadlom szemében az, aki el meri hagyni a családját, vagy csak fellázadt ellük: SÁTÁN. Persze lehet mondani, hogy le vannak sz.rva, meg mi közük hozzá, de pechemre én az a típus vagyok, hgy baromira rosszul viseltem, amikor vadidegen emberek látatlanba engem ítéltek el bőszen nulla háttértudással.