Mi tévő legyek?

Részvétem, apukámat 18, anyukámat 28 évesen vesztettem el. Most 36 vagyok. Mindegyikük halála után megváltozott az életem, más ember lettem. Az elvesztésük után annyi mindent átértékeltem, hogy mások lettek a döntéseim. A döntések pedig olyanok voltak, amik felforgatták körülöttem az állóvizet. Ha elvesztünk valakit, nincs többé veszteni valónk és elkezdünk sallang nélkül élni. Elhagyjuk amire nincs szükségünk. És jön helyette új. És ezzel nem az ő emlékük kopik. Pont ellenkezőleg, minden értelmét nyeri, hisz ők, a szüleink értünk élnek. Ők értem éltek.

Ők pedig ezután a szívemben élnek. Közvetlenül a haláluk után felfoghatatlan a fájdalom, de ahogy az élet formálódik úgy formálódtam én is. Fentről néznek és büszkék. A szülők elvesztésével bölcsebbek leszünk. Most már a fiam mellett vagyok és megértettem minden korábban rossznak ítélt döntésük okát. Az életben nincs rossz döntés. Az ember tényleg változik. Hiába hisszük azt 20 évesen, hogy mindent tudunk. Át kell élnünk fájdalmas dolgokat, ahhoz hogy a saját gyermekeinket útjukra tudjuk bocsátani. Megmosolyogtat, hogy azt hiszi a fiam, ő tudja milyen az élet. Én ne mondjam neki. Ezek a saját szavaim az én szüleimhez ennyi idősen. Megértettem mit éreztek a szüleim, hogy tudták, úgysem tudják elmagyarázni mi az az ÉLET, amíg az én meg nem tapasztalatom. És még 20 évesen minden "fekete és fehér, igen vagy nem", addig sok évvel később, millió fájdalommal a szívben az élet elkezd árnyalt lenni. Egy döntés már nem fekete vagy fehér. Az élet elkezd színes lenni.

Ezt pedig, amit írtam, való lényegében Te is sok sok évvel később érted meg teljes valójában. És magad jössz rá. Most pedig hagyd hogy gyászolj, hagyd hogy fájjon. Sírj és ordíts. Mond ki, amit érzel. A fájdalmat, a dühöt. A világra, mindenkire. És csak utána jöhet az a megkönnyebbülés amiről most még hallani sem akarsz. El sem akarod engedni. Ez így van rendjén. Ehhez idő kell.

4-es el is mondott mindent.

Őszinte részvétem.