Miért kell mindig összehasonlítani a mostohatestvéremmel, ha hiába vagyunk egykorúak, teljesen máshol tartunk az életben?

Én 22 éves vagyok, ő 23. Mások a céljaink, terveink.

Ő "otthon maradt" vidéken, a helyi egyetemen csinált egy alapképzést, majd utána elkezdett dolgozni. Kapott egy házat és egy autót a nagyszüleitől, összeköltöztek a párjával már 2 éve, most, hogy 10 éve együtt vannak, megvolt a lánykérés is. De neki mindig ez volt a terv, hogy szerezzen egy diplomát és 25 éves korára legyen egy gyereke legalább. Szerintem nincs ezzel baj, ha ő úgy érzi, hogy neki ez elég, vagy nem vágyik máshová, az ő dolga.

Ezzel szemben én itt vagyok 22 évesen, még egyetemre járok. Nem azért, mert csúszok, hanem mert ennyi idő a képzés. Ingázok a szülővárosom és Budapest között, általában úgy szoktam, hogy kéthetente járok haza, csütörtöktől hétfő reggelig. Mindkét helyet szeretem, más-más dolgok miatt. Én itt albérletben lakom és igaz, hogy 4. éve élek itt, de nem érzem az otthonomnak. Nem is nagyon vásárolok ide dolgokat, mert úgy érzem, hogy ez egy átmeneti hely a számomra. Szép, gyönyörűen van berendezve, felújítva, de nem szoktam lakberendezési kiegészítőket vásárolni, vagy ilyesmi, ráadásul keveset is vagyok itthon. Akkor meg vagy alszok, vagy tanulok. A konyha is viszonylag kicsi, ezért főzni, sütni sem szoktam. Belvárosban lakom, a Wolton, Netpincéren bármit megtalálok, megrendelek. Nekem ez egyszerűbb, kényelmesebb. Nincs párkapcsolatom, szexelni szexelek, de nincs olyan komoly kapcsolatom senkivel, akit hazavinnék napokra, hetekre. Nem a pasikkal van a baj, hanem a családommal... Sokszor én is nehezen bírom közöttük, nem akarom egyikőjüket sem bedobni a mélyvízbe, meg úgy egyáltalán... Úgy érzem, hogy megvan a saját, pesti életem és az otthoni is, nem kell a szereplőknek találkozni egymással.

Viszont az anyám folyton a mostohatestvéremmel hasonlítgat, hogy bezzeg ő itt van 23 évesen, dolgozik, háztartást vezet, már menyasszony és én hol tartok, egy ebédre nem hívtam még meg őket a férjével. Igen, mivel mint írtam, kicsi a konyhám és nem szoktam főzni. Valamint a mostohatestvérem házával ellentétben nálam nincs külön étkező, ahol 8-10 embert leültethetnék, hanem egy pultos rész van, 2+1 bárszékkel. Mivel anyáék messze élnek (225 km), ezért nem jönnének, meg mennének, hanem itt is aludnának. Itt jön a másik gond, hogy a lakás másfél szobás, van egy konyhával összenyitott nappali és egy hálószoba. A nappaliban a kanapé nem ággyá alakítható, tehát vagy az van, hogy ők itt a földön alszanak, vagy átadom az ágyam és szenvedek a kanapén egész éjszaka. Ráadásul nem akarok az anyám ellen beszélni, de ő azt, hogy a mostohatestvéremnek már háza és autója van, úgy mondja, mintha azokat a saját keresetéből vette volna. Közben meg nem.

És én tényleg azt mondom, hogyha valaki 24-25 évesen akar gyereket, hát hajrá. De nekem még vannak más céljaim is, nem a gyerekvállalásban látom életem fénypontját, nem érzem azt, hogy akkor leszek majd igazi nő, ha lesz 2-3 gyerekem. Lesz gyerekem, de inkább 29-32 éves korom körül.

Amikor itt vagyok Budapesten, úgy érzem, hogy teljesen rendben vannak a dolgaim, jól haladok a céljaim felé, majd hazamegyek és azt hallgatom, hogy miért nem tartok sehol, nézzem meg XY-t, miért nincs barátom, meddig akarok még várni. De szerintem még annyi más van az életben, én nem tudnék boldog lenni egy átlagos, 8-tól 4-ig tartó irodai állással, vagy azzal, hogy huszonx évesen annyi az életem, hogy reggel oviba viszem a gyereket, utána délutánig dolgozok, majd felveszem a gyereket, megyünk haza, vacsorát főzök, mesét olvasok és másnap kezdődik elölről.