A 70-es, 80-as években tényleg nem tudott tenni semmit egy nő, hogyha a férj 18 éven keresztül agyba-főbe verte az egész családot, úgy hogy az életük is veszélyben volt? Akkor sem, ha a nő anyjánál lett volna hely?

Válás és szülőkhöz való visszaköltözés volt már régen is. Persze, a falvakban megszólták az ilyet, meg a szülők se örültek neki, de aki úgy érezte, hogy nincs más hátra, az tudott lépni, megvolt a lehetősége. Bár gyerekkel sokszor nem volt második esélye, legfeljebb ha még fiatal és csinos volt, akkor vette el valami vénlegény. Vagy ha talált özvegyembert, aki anyát akart a saját gyerekeinek. Szóval nehéz dolog volt, de nem lehetetlen.

Pont most olvastam Nagy Lajos szociográfiai igényű regényét, a Három boltoskisasszonyt. Egy Pest megyei nagyobb falu, Apostag (a szerző szülőfaluja) volt a minta. A két háború közt játszódik.

Ebben a regényben is az egyik lány elválik a jóképű, de alkoholista tanítótól.

Anyosom a 80-as evek kozepen valt el aposomtol, aztan elkoltozott az uj fasszal 300 km-rel messzebbre. Megszulte sogornomet, aztan kezdodott a pokol, bar ez mar atnyulik a 90-es evekre. Sogornom apja verte a ferjemet meg anyosomat is. Aztan nagy nehezen elszabadult otthonrol, sok evvel kesobb. De anyosom azota is martir, o semmit nem csinalt rosszul, o csak aldozat, ot sajnalni kell, o nem tehet semmirol. Mikozben mar vagy 20 eve kulon van a lanya apjatol. En ezert sem veszek fel neki a telefont, mert bebaszva hivogat, es sirja el mindig ugyanazt, ezt hallgatom mar evek ota.

Nem is ertem, a ferjem miert beszel az anyjaval, ha nekem lett volna ilyen eletem, mar reg megszakitottam volna a kapcsolatot vele. De mindenkivel, az egesz csaladdal, aki ehhez asszisztalt, es hagyta.

Nagymamám a 70-es években vált el az első férjétől, és költözött vissza a szüleihez.

Az ilyen esetek attól függtek, hogy a szülők mennyire voltak hajlandóak bevállalni a szégyent, hogy megvédjék a lányukat.

Egyfelől Budapesten éltek, így gondolom, ott könnyebb volt.

Másfelől nem volt közös gyerek.

Meg hozzá jön, hogy dédnagymamám is 7 hónapos terhesen ment hozzá a dédapámhoz 1942-ben. Így mikor a lányuk is "szégyenbe került" gondolom nem pánikoltak annyira, mert ők is megéltek hasonlót.

Biztos pletykáltak róluk, de nem voltak kitaszítottak, jóban voltak a szomszédaikkal stb.

Nagymamám 38 évesen újra férjhez ment, a szintén elvált nagyapámhoz.

Bár amelyik lányt nem fogadja be a családja, az tényleg nem tudom, kitől kérhetett volna segítséget. A hatóság most se túl segítőkész, akkor meg még annyira sem volt az.

Még régebben pedig léteztek már mérgek, és olyan asszonyok, akik értettek ehhez.

Jó pénzért bármit...

Ajánlom figyelmedbe Berne Emberi játszmák c. könyvét. Amikor véresre vernek, az már egy durva eset, de az is egy szociális játék. Apa iszik. Anya beszól. Apa üt. Anya reggel leki terrorizálja apát azért, ahogyan este viselkedett. Apa frusztráltan elmegy dolgozni. Anyát nem zavarja, hogy apa munka után nem haza, hanem megint a kocsmába megy. És indul a ciklus újra. Az emberek szeretik a ritmusokat, a rituálékat, a megszokást, akkor is, ha az egyének ezt tagadják. Akkor is, ha ezek a játékok nem egészségesek. Az alkoholizmus is semmi más, mint egy többszereplős játék. Van az alkoholista, van a családtag, aki mindig megbocsát, van a haver, aki mindig ad kölcsön, van a kocsmáros, aki látja a problémát, mégis kiszolgál, és ha az alkesz elmegy egy anonim csoportba, akkor sem lép ki a játékból, akkor felveszi a más alkoholistákkal való megértő mentor szerepét.

De ugyanilyen mintákat követ mondjuk egy családi karácsonyi ebéd, még ha nincs alkohol, akkor is. Találkozunk, puszi-puszi, eszünk, politizálunk, összeveszünk, mindenki utál mindenkit, jövőre találkozunk, puszi-puszi. Ez is egy rituálé. Jó? Nem. Csinálja a többség? Igen. Na, pont ilyet élnek meg ezek a sokáig fenntartott bántalmazó kapcsolatok is.