Anyád vagy anyósod mennyire osztogat kéretlen tanácsokat? Akár a háztartás vezetésében, akár a gyereknevelésben, bármiben?

Folyamatosan le kell állítani és befogni a füled, amikor újra kezdik. Mindig kaptam tanácsokat, mióta a férjemmel összeköltöztünk. Az első terhességgel csak bővült a témakör. Az egyik mama már kurzusokra jár, hogy megmondja, hogy kell szakszerűen gyereket nevelni és megmondhassa nekem, mit nem látok jól. Persze csak segíteni akar, mondja, de egyre idegesítőbb. Én az elején megállítom és megkérem, hogy mások gyerekét diagnosztizálja, engem késő, az én gyerekemet meg majd én megoldom.

Tudom, hogy más örülne ilyen hozzáállásnak, de állandóan és kérés nélkül csak teher, ha elkezdi.

Anyám anno folyamatosan osztotta, konkrétan mindenre, felulbiralt mindent. Együtt élünk, így könnyű volt. Anno megfogadtam, hoyg én sosem fogom ezt tenni a gyermekemmel. Hat de... Bizony ha látom, hogy olyat csinálni, amit nem kellene, vagy épp nem csinál valamit, amit kellene akkor szólok. Egyre kevesebbet ugyan, mert csak balhe van belőle, így inkább megcsinalom, amit lehet. Ha elkoltoznek végre akkor ez a beleszolas is sokkal kevesebb lesz.

Anyamrol tudom azóta, hogy a gyerekemet nézte első körben, nem akart rosszat, de nagyon eltulozta, én már csak olyankor szólok, amikor nagyon nagy problémát látok, de azt is próbálom inkább magam megoldani

"miért nem úgy csinálod,mint a Móni? A Móni nem így szokta. Kérdezd meg a Mónit" nekem ez megy az agyamra.

Móni a sógornőm.

Anyósom nincs, anyukám még él. Bőségesen osztogatja a kéretlen tanácsait, mindent jobban tud. Nála ez egyébként munkaköri ártalom: időtlen idők óta tanár, hozzászokott, hogy a tanteremben ő az egyetlen, aki tudja a megoldást mindenre, ezt a magánéletben sem tudja abbahagyni.

Most már tudom kezelni: nagyrészt telefonon kommunikálunk, ott előadja a maga elméleteit, hogy mit hogyan kellene, én bőszen helyeselek rá és neki ennyi elég is. Szerencsére csak annyi a vágya, hogy rábólintsanak az ötleteire, azzal már nem foglalkozik, hogy ellenőrizze, tényleg megvalósította-e a másik, neki elég a tudat, hogy igaza volt. Így aztán én megadom neki az örömöt, hogy ő gondolta jól, elégedetten fekszik le aludni, majd tök másképp intézem az életemet, mint ahogy ő gondolta. De nem zavarja, mert mikor nagy ritkán személyesen látogat meg, akkor elmondja, mit hogy változtassak meg, rábólintok és utána egy hónapig elégedett, hogy ő jól megmondta, a gyerek meg rábólintott. Nem érdekli, hogy tényleg oda tettem-e azt a bizonyos poharat, ahová szerinte kellett volna.