A jó házasság titka, ha egyértelmű, ki a "főnök"?

Én még csak alig több, mint 2 éve vagyok együtt a férjemmel, így nem tudok saját példát felmutatni.

Viszont a környezetemben azok a házaspárok, akik már 30-40-50 éve vannak együtt általában olyanok, hogy közösen megbeszélik a problémákat, nem olyanok, hogy a férfi az "úr" a háznál.

Nalunk a a ferjem a fonok,fontos dontesekben o mondja ki a vegszot.Mukodik mar lassan 10eve.Nem igazan szoktunk nagy veszekedesekbe bonyolodni,megbeszeljuk es o aztan eldonti mi van.

Rengeteg peldat tudok mondani arra mikor megbeszeltunk valamit aztan o eldontotte mi lessz,igen,az dontotte ami az en otletem volt.

Mindig kikeri a velemenyem,nem vagyok elnyomva egyaltalan

csak valahogy igy alakult ez nalunk.

szerintem abban kell egyezni, hogy melyik területen ki a főnök. mert a két dudás egy csárdában, az nagyon demokratikus dolog, csak előre nem visz. pl. nálunk a pénzt a férjem kezeli, de a nagyobb horderejű döntéseket megbeszéljük (annál is inkább, mert közös cégünk van, amiben apám is tulajdonos, meg mi ketten, meg az ő testvére, de nekünk kettőnknek megvan a több mint 50%). a cég ügyvezetője én vagyok, tehát napi dolgokban én döntök, és én irányítok. a társadalmi kapcsolatok tekintetében is én vagyok a főnök, és természetesen a háztartásban is. persze ha esetleg kerettúllépés lenne, szólnék, de nagyképűség nélkül állítom, hogy jó háziasszony vagyok :). ha lesz gyerekünk, nem lesz különösebb gond, mert a nevelési elképzeléseink közösek, de valószínűleg inkább én fogom irányítani a gyerek(ek) nevelését. nyaralás, közös utazás tekintetében ő a főnök.

szóval szerintem az a jó, ha mindenkinek megvan a jól meghatározott területe, ahogy övé a döntés joga, de annak felelőssége is. ha engem átver a takarítónő, a férjem nem szólna bele akkor sem. az én döntésem, az én felelősségem.

Az a titka, ha egyenlőek a felek. Függetlenül a nemtől, a mentalitástól, a neveltetéstől.

Mindkét fél teljesen egyenrangú, nincs főnök.

Szeptemberben leszünk tíz évesek.

Nálunk rengeteg kompromisszum születik, egyszer az egyik enged, aztán a másik. Néha megállapodunk "valahol félúton". A fontos dolgokat megbeszéljük, a fontos kérdésekben hasonlóan gondolkodunk. Ellenben oltári jókat tudunk vitatkozni azon, melyik focicsapat a jobb, vagy jó-e az a ruha, amit láttam. :) Ez is kell néha.

A gyerekeket közös elveink alapján neveljük, ha nem értünk egyet, nem előttük vitatjuk meg, hanem négyszemközt. Nincs olyan, hogy amit én mondok, annak a párom az ellenkezőjét.

Anyósok se angyalok, de az elv itt is közös: ő a párom, az életem társa, mellette állok ki. Nem hagyjuk, hogy anyánk rászálljon a másikra, időben leállítjuk, nem hagyjuk a párunkat terrorizálni. Nem az ő dolga, az az én anyám helyretegye, és viszont.

Fel is adták, mert nem éri meg a másikat fúrni. :)

Nincsen kanál csörgés nélkül, szoktunk vitatkozni, nem értünk mindenben egyet, vannak nézeteltérések, stb, de nagy veszekedés kétszer volt, és okkal. De aznap megbeszéltük, megoldottuk, túlléptünk rajta.

Annyi mindenen keresztül mentünk, ami csak összekovácsolt...

Egyenrangúak vagyunk, nincs "főnök". Van amiben én vagyok, van amiben ő, pl. a kertben én, mert én tudom, mi fán terem (szó szerint akár), pl. a szobafestésben ő, mert ő tudja mit csinál. Bevásárlásnál én, műszaki cikk vásárlásnál ő, pénzügyekben csak közösen döntünk.

Nem uralkodunk a másikon, nem kérdőjelezzük meg a döntését, támogatjuk a céljaiban.

Ami még rettentő fontos: szándékosan soha nem bántjuk meg a másikat, nincs k..vaanyázás meg d...gölj meg te kellemetlen illatú prostituált. Ha akaratlanul is megbántjuk a másikat, akkor kaparunk, mint malac a jégen, hogy kiengeszteljük.

A szeretetünket is több módon kimutatjuk. Apróbb meglepetések, kedvességek, és naponta el is mondjuk.

Egyáltalán nem vagyunk vallásosak, sőt inkább ateistaként lehetne mindkettőnket jellemezni.

Én olyan példákat tudok, ahol egyenrangúak a felek. 10-30-50 éven keresztül nagyon jól működő házasságokról beszélek.

Én csak egy kapcsolatról tudok, ahol mindenképpen a férfi volt a "főnök". Itt a hölgy úgy két éven belül szó szerint megszökött tőle, mikor nem volt otthon, azóta ő is boldog kapcsolatban él olyan férfi mellett, aki egyenrangúnak tekinti.

Persze ez nem azt jelenti, hogy az az értékrend, amit te leírtál, szerintem nem működhet. Dehogynem. Attól függetlenül, hogy mi is egyenrangúként kezeljük egymást a férjemmel és ezzel együtt nagyon boldog kapcsolatban élünk, biztos vagyok benne, hogy mások meg máshogy találják meg a boldogságot, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot. Csak ez inkább ember és kapcsolatfüggő.

Abban viszont biztos vagyok, hogy nem azért mennek szét a házasságok, mert egyenrangúak a felek.

Szerintem a lényeg, hogy két ember kölcsönösen szeresse, tisztelje, elfogadja, megértse, segítse a másikat.

bele nem mennék olyan kapcsolatba, ahol egyértelműen a pasi a főnök. hogy miért nem? mert megalázó. az én életemről van szó, amit soha, de soha nem fogok valaki másnak alárendelni, csak megosztani vele. inkább élek egyedül, mint ilyen megalázó kacsolatokban. sokszor én is hallom itt-ott egy feleség szájából, hogy a férjemé az utolsó szó, majd ő eldönti. már ne is haragudjatok, de ez szánalmas.

én is kapcsolatban élek 4 éve, teljesen egyenrangúan. néha én engedek, néha ő. ez így van jól.

Arra most láttam igen negatív példát, miért nem jó, ha mindenben a férj a főnök, a felnőtt, aki kimondja a frankót.

A mi családunkban így volt, apám szava szent, amit ő mond, az van, anyám neve hallgass. Az ő erkölcsi normái alapján zajlik a gyereknevelés, és nagyjából minden.

Cserébe a döntések terhét is leveszi a válláról, befizeti a számlákat, az ő gondja, hogy miből élnek meg, stb.

Aztán váratlanul meghalt.

Ma az van, hogy a húgom le..ja, amit anyánk mond, nem fogad szót, elkanászodik teljesen, bulizik, fiúzik, stb. Állandóan hazudik. Szinte felszabadult, hogy már nem kell szót fogadni.

Anyám örül is neki, nehogy neki kelljen nevelni és felelősséget vállalni. Semmivel nem boldogul, egy telefont nem tud elintézni, egy ebédrendelés teljesen kikészíti, hogy ő azt nem tudja, csináljam meg én. Öt percenként rohan át hozzánk (nekem saját családom és önálló életem van már évek óta), hogy jött egy levél, mi ez a papír, hogy kell ezt a nyomtatványt kitölteni, mikorra kell befizetni a csekket, romlott volt a sajt a boltban, én vigyem vissza, ő nem mer szólni a tanárnak az iskolában, stb. Ráadásul soha nem kezelte a családi kasszát, nincs rálátása, most hogy apám nem korlátozza, mit lehet megvenni, két kézzel szórja a pénzt. Úsznak az adósságban.

Engem még ő nevelt, meg 16 éves koromig a nagymama (az ő anyja), a testvérem most lesz 14.

Ég és föld a különbség a kettőnk neveltetése, felfogása, életrevalósága között.

Szóval én nem tartom helyesnek, ha a feleség csak szolga a saját családjában, mert bármikor történhet bármi, és a családfő nélkül vége az egész családnak, minden értelemben.

Addig pedig csak kifelé ilyen fegyelmezett mindenki, mert tudják, ha kifakadnak, akkor otthon, a négy fal között majd megbeszélik....