Túlzott anyai szeretet vagy mi ez?

Együtt élek anyával, szüleim elváltak elég régen. Nem tudom másként leírni, de szinte már össze vagyunk nőve. Mindehova együtt megyünk, ha netán nagy ritkán találkozni szeretnék a barátaimmal, mintha féltékeny lenne, fejemhez vágja hogy itthon hagyom egyedül, vagy azt mondja jön ő is. Ha megismerkedem valakivel, kiakad, hogy csak "azon" jár az eszem, meg hogy biztos én hajtottam rá a férfira és csak lejáratom magam. Nem vagyok már kislány sőt, közel vagyok a 30-hoz, de még mindig majdnemhogy engedélyt kell kérnem ha el akarok menni itthonról. Dolgozom, közös kasszán vagyunk, de úgy hogy ő kezeli pénzt, ha boltba kell menni raki ki valamennyit, nálam sosincs semmi, max egy kis apró. Ha ruhát akarok venni, együtt megyünk, nem úgy van hogy kinézek valamit, fogom és megveszem. Annyira "belémnevelete", hogy minden gondolatomban ő legyen az első, hogy már szólni sem merek. Ha a barátok elhívnak valahova, az az első gondolatom, hogy mondjam el anyának, nem az hogy de jót fogunk bulizni, emiatt teljesen gátlásos lettem. Már arra gondolok, hogy kiugrok az abalakon, mert ez így nem élet.