Mégis hogyan kéne viselkedjek, ha mindkét verziónak meg akarok felelni?

A párom hirtelen gyorsasággal kapott állást külföldön, az én családom segítségével. Mindösszesen egy hét leforgása alatt kérdés nélkül leszámolt a régi életével, és egy hete kiutazott. Épp úgy jön ki a beosztás, hogy ezen a hétvégén hazajön, vagyis órákon belül érkezik, később 2-3 hetente jön.

Az utazást megelőző napokban is szörnyen éreztem magam, valahogy olyan, mintha a "mit szólsz hozzá?" kérdéskörből engem kihagytak volna, másrészt, időnként úgy láttam a készülődés közepette, mintha (bár nem szent meggyőződésem) a párom azért vállalta volna el, mert a családom elintézte, közben pedig iszonyúan szenved (ő az a nagyon magában tartós, kifelé semmit sem mutatós típus).

Anyagi gondjai vannak, másként nem tudott volna kilábalni belőle, mint így, hogy durván háromszor annyit keres, mint ezidáig... De!

A történet egy része vakítás volt, például az elhelyezésük közel sem olyan kényelmes, mint amilyennek a kapcsolattartó beállította, a minimális kommunikációnkból azt szűrtem le, kicsit csalódott ezzel-azzal kapcsolatban.

Én csak biztatom, bátorítom, mert a családja, és az enyém is, azt várja el tőlem ne tántorítsam el én is azonnal az elején. Próbálja ki egy-két hónapig, ha nem megy, a régi helyén visszavárják.

Közben meg szörnyen érzem magam, legszívesebben elmondanám, mennyire magányosnak érzem magam, hogy így hirtelen eltűnt 1000 km-re, úgy, hogy mire észbe kaptam, már nincs is itt...

Mit mondjak, hogy viselkedjek vele, hogy ne törjem le, ne azt érezze rajtam, hogy legszívesebben vissza sem engedném, mégis érezze a törődést, és együttérzést?

Szóval, nem szeretném én sem, hogy hirtelen felindulásból döntsön, de azt sem, hogy érzéketlen tuskónak tűnjek...