Azoknak az embereknek önértékelési problémájuk van és boldogtalanok, akik elég kényelmetlen körülmények között nőttek fel (a családi kapcsolatok tekintetéből)?

A szocializáció első színtere a család,és igen,ha rosszul szocializálódtál,akkor lesznek önértékelési problémáid.

A pszichológiai háttér is megvan hozzá:akinek a szülei például nem biztatták,nem dicsérték a gyereküket,az a gyerek,ahogy te is írtad boldogtalan lesz és önértékelési problémái lesznek.

Én is máshogy akarom nevelni a gyerekemet/gyerekeimet,ha lesz vagy ha lesznek,mert ez a neveltetés,ezek az ideológiák nem megfelelőek egy gyermek számára.Szerintem a családnak a szerepe nem más,mint támogatni a gyereket,amíg a gyerek azt igényli és szabadabb,jobb,következetesebb nevelésben kell részesíteni szerintem egy gyereket.Tudom,hogy ezek sokszor nehéz dolgok,mert a gyereknevelés HÁROM(!!!!!) emberről szól-tudjátok:anya,apa,gyerek.Néha a tesó vagy a tesók is szóba jönnek a nevelés kapcsán.Nekem nincs testvérem,sajnos,úgyhogy nálam nem jött szóba.

Lehet,hogy a kérdésem ihletett téged?(a 17 éves lány vagyok,akit örökbe fogadtak),az előbb tettem fel ezzel kapcsolatban egy kérdést.

17/L

Általában azért van ez, mert nem tudják hogy kell. Nagyapám kiállhatatlan, tahó és bunkó ember volt, folyton megalázta apámat és ettől apám is ilyen lett. Mivel az apja mindig goromba volt vele és mindig lenézte őt, ezért ő is képtelen kimutatni a szeretetét, mert görcsöket okoz neki, zavarba jön, ha az érzéseiről kell beszélnie.

Sajnos én is eléggé ilyen lettem és nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán gyereket. Nekem még itt van a súlyos önbizalomhiány és a folytonos szorongás is, amit apám viselkedése okozott és alakított ki bennem.

Jobb lenne ezt a leszármazást kimetszeni, mielőtt még több élet megy tőle tönkre.

igen, a családon áll vagy bukik minden. ha szerető, támogató, nyugis családi háttered van, akkor bármit elérhetsz, még akkor is, ha nehezebb anyagi körülmények közt nőttél fel.

ellenben lehetnek akármilyen gazdag szüleid, ha folyton csak veszekszenek veled, idegesek, és nem foglalkoznak a lelkeddel.

a kicsivel több mint 25 évem alatt láttam ezt is, azt is.

aki belátja, h ez neki nem volt jó, képes arra, h reálisan lássa a szüleit, és kellő önismerete van, az képes lesz jobb családot teremteni saját magának. aki nem, az folytatja az ördögi kört.

sokáig én is olyan naiv voltam, h magát az embert hibáztattam amiért ilyen vagy olyan jellemhibái vannak. de később, amikor megismertem a szüleit, rájöttem, h ilyen ősökkel nem is csoda, h nem lett belőle kiegyensúlyozott, teljesíteni képes ember.

annyira hálás vagyok a sorsnak, h egy szerető, jó családban nőhettem fel, ahol szinte nem volt veszekedés, ellenségeskedés, hanem megoldottuk a problémákat, és mindig tisztelettel voltunk a másik iránt. és ami a legjobb, h nem csak a későbbi családi életemre lesz ez jó hatással, hanem az emberi kapcsolataimra. rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami újabb erőt ad, h küzdjek a céljaimért minden nap :)

Érdemes elolvasni Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Nagyon jól le van benne írva a lényeg.

Sajnos generációkon át cipeljük összes felmenőnk lenyomatát és sokszor nem értjük, hogy miért alakulnak rosszul a dolgaink, hiába igyekszünk.

Csak egy példa: anyámat alázatosnak, engedelmesnek nevelték, apámat alázatosnak, engedelmesnek nevelték.

Mire megszülettem, anyám egy zárkózott, alárendelő attitűdű ember volt, én úgy ismertem meg. És ő is mindig arra intett, hogy legyek szófogadó, mintegy menjek szembe a saját érzéseivel és legyek jó az iskolában, munkahelyen, ne kérdezzem minek, de tanuljak jól, feleljek meg a társadalomnak.

Apám otthon elég domináns volt velünk, sokáig azt is hittem, hogy ő valóban nagy ember, de utóbb kiderült, hogy csak otthon volt meg az a kellő magabiztos fellépése. A "kinti" életben sajnos ő is mindig a gyengébb volt, akit ki lehetett használni másoknak stb stb.

És rám is nyomta a bélyeget a dolog rendesen.

Mikor fiatal srác voltam, nagyon megtetszett egy bizonyos autómárka nekem. Egy kimondottan drága, igazi sportkocsiról van szó. Friss jogsival mondtam apámnak, hogy menjünk el, neki jó a fellépése, hadd próbáljam ki. Erre ő nem azért beszélt le, hogy kezdőként ne kockáztassak egy ház árát érő autóval (ami egyébként jogos is lett volna) hanem azért, mert őszerinte én az egész életemben nem fogok összesen annyi pénzt megkeresni, amibe egy olyan autó kerül.

Anyám meg azt mondta, hogy micsoda fennhéjázás, önteltség egy olyan autó, az nem a mi fajtánknak való.

Namost: a fiatal nagyravágyó, én is az voltam. De könyörgöm! Mennyire rossz a pszichológiája annak, hogy a szülők egyértelműen a tudtodra adják, hogy csak kispályásságot néznek ki belőled, hogy nem érsz annyit, hogy később esélyed legyen olyan körökbe feltörni, ahol az ilyen autók teljesen elfogadottak.

Ez a saját önbizalomhiányuk rávetítése a gyerekükre. Nem akartak rosszat, az egyikük a szerénységet propagálta, a másik csak meg akart kímélni a csalódástól hogy ne éljem olyanba bele magam, amit soha ne érhetek el, de ha belegondolunk, mindketten - akaratlanul - nagyot vétettek a személyiségfejlődésem, az önbecsölésem, önértékelésem, önbizalmam ellen.

A mai napig nyögöm a stigmáját, pedig 40 fölött vagyok, hogy egyszerűen a lelkem mélyén sokszor érzem azt, hogy bizonyos jó dolgokra nem vagyok jogosult, nem érdemlem meg azokat.

Azt is mondták kiskoromban, hogy esetlen vagyok, trampli, nem egy "Adonisz" stb stb. Tehát a lányokkal szemben is félénk és gátlásos voltam, csúnyának, megvetnivalónak éreztem magam, elég soká lett normális kapcsolatom, előtte inkább csak idősebb lányok "pincsikutyája" voltam.

Aztán vett egy jobb irányt az életem, mert tudatosan ki akartam/akarom űzni a fejemből a kishitűséget.

Ma megint szarul élek, ugyan a párom meg van még, de mostanában pont az jutott az eszembe, hogy tizenéve, amikor összejöttem a lánnyal (aki tényleg szép és engem is annak látott) és nem sokkal előtte egy átlagautó áráért sikerült használtan az "álomautó" is, hogy olyan eufória volt, mint másnak a lottóötös. A minap értékeltem ki, hogy az az öröm túlmutatott a természetes hálaérzeten. Tán úgy éreztem, hogy érdemtelenül lett meg a szép lány is és az autó is (tudom, hogy nem egy kategória, és becsülöm is a páromat, de most kimondottan egy fiatal srác aspektusát idéztem fel: sportkocsik, szép lányok :))

Semmilyen haragot vagy neheztelést nem érzek a szüleimmel kapcsolatban, az indítékaik tisztességesek voltak, nem akartak rosszat, ők is csak azzal főztek, amijük volt.

De tagadhatatlan, hogy stigmaként viseli az ember magán egy életen át.