Romlott már meg véglegesen a kapcsolatotok egyes rokonaitokkal?

Sokszor.

Kezdjük azzal, hogy anyám és apám családja gyűlölték egymást már kezdettől fogva, nem is értem minek házasodtak össze. Anyám családja azért utál, mert apámra hasonlítok, de fordítva még inkább előjön a dolog, apám családja szerint anyámra hajazok.

Annyit kell tudni, hogy apám családja eléggé tüzes, indulatos, kegyetlen, "erősnek és sikeresnek kell lenni, különben elpusztulunk" típus, anyámé pedig lassú, komótos, otthonülő, békés, szerény, csendes, stb...

Apám húgánál fokozottan előjön a dolog, ő sikeres ügyvéd és engem egy nyomorult féregnek tart, aki szégyent hoz a családra, mert sok tulajdonság meg van bennem, ami anyámban is (fentebb leírtam őket). Vele teljes mértékben hideg a kapcsolatom, de apámmal sem vagyok túl jóban, naponta kb. 3 mondatot beszélek vele, de igazából senki nem szereti őket a környezetükben. Még unokatesómat, a saját gyerekét is gyűlöli néném, mert az exférjére emlékezteti őt és szerinte ő is túl gyenge ahhoz, hogy a család tagja legyen.

Szóval nálunk ilyen agybeteg porosz-spártai szemlélet van érvényben.

Való igaz, hogy anyám családja az átlagnál akaratgyengébb, de azért nem annyira vészes szerintem a dolog, hogy ne lehetne rajta segíteni és csak a gyűlölködés maradjon.

Kedves Utolsó!

Elárulod, hogy mivel érte el az anyád, hogy ennyire gyűlölöd?

Nekem a testvéremmel volt nagyon szoros a kapcsolatom, mindent megbeszéltünk. Aztán eljött nála a kapuzárási pánik (28 évesen!)és az első nőt elvette aki szembejött vele. Nagy hiba volt, és ezt rajta kívül mindenki látta,már akkor. Az a nő gyűlöl bennünket (főleg engem és anyát, apukámat csak szimplán lenézi). Próbáltunk vele jóban lenni, de 5 év után feladtam. Mindig csak egyre rosszabb lett. Lett két gyerekük, az elsőnél még mentünk, akkor még próbálkoztunk, a kisfiú imádott bennünket, de a sok aljasság és bunkóság elvette a kedvünket. Neki baj volt, ha megjelentünk, baj volt az is ha telefonálni mertünk, mert hogy ők külön család. Ő semmit nem köszön meg, bennünket még csak nem is szólított a nevünkön. Nekem elment a babám amikor ő a 2. gyereküket várta, még akkor sem volt benne semmi együttérzés (szerintem örült is neki). Amikor anya testvére meghalt annyit nem volt képes felbüfögni, hogy részvétem. Apám is majdnem meghalt, azon is jót röhögött, hogy kórházba került. Nagyon furcsa nő...

A 2. gyerekükhöz tudatosan nem kötődtünk, nekem nagyon fájt őt látni, mert 3 héttel később született, mint ahogy az enyém született volna. Amikor befejezték nálam a vetélést és hazajöttem a kórházból, akkor tesóm eljött meglátogatni, és azon kezdett el panaszkodni, hogy szegény kis felesége mennyire kivan, mert anya minden nap megy, hogy lássa az unokáját (ez napi 5 perc volt egyébként). Boldogan cseréltem volna vele, hogy ez a legnagyobb problémája.

Volt olyan, hogy anya vitte haza a nagyobbik gyereket, és a sógornőm nem engedte be őket, mert éppen haragudott (a saját gyerekét nem engedte be).

Szerintem ő képtelen szeretni bárkit is. A saját karrierje az első, mindent alárendel az érdekeinek. A gyerekeket több napra le szokták passzolni a nő szüleinek. Nagyon sajnálom azt két gyereket, mert tönkreteszik őket. Tesóm szereti őket, de hülyeségeket tanít nekik. Anyuka közösségbe sosem vitte őket, a kicsi hisztis, a nagy pedig egyre agresszívebb. Meggyőződésem, hogy sógornőm tőlük fogja visszakapni azt a sok szemétséget amit másokkal tett. A gyerekeknek biztosítja az érzelmileg hideg légkört, a külvilágnak pedig játssza a szuper anyukát, meg a boldog családot. Szánalmas...

Tesóm mindig megszólta a papucs férjeket és azokat az embereket, akiknek a szüleik mindent a s..gge alá tettek, utána pedig sz..rják le a szülőket. Benne most mindez összpontosul, és nem veszi észre...

Bocsi, hogy hosszú lettem, de így romlott meg a kapcsolatom a tesómmal. Ő problémákról nem hajlandó beszélni, homokba dugja a fejét. Neki köszönhető, hogy így elfajult ez az egész helyzet. Nem tudom elképzelni, hogy az a két kisgyerek szeretni fogja az anyját ha felnőnek. :(((

3-as

Nagybátyámmal és nagynénémmel, valamint a családjukkal.

Nagymamám halála után elmentek a házába, szétosztották maguk között ami nekik kellett, a többi dolgot pedig elégették az udvaron.

Nem az fáj, hogy nem kaptunk onnan semmit, még azokat a dolgokat sem amik a miénk volt, de nagymamámnál voltak (egy faluban laktunk és sokszor vittünk neki sütit, kaját, voltak ott edényeink, tányérjaink), nem is az, hogy nekünk nem szóltak hogy mennek kipakolni (el tudom képzelni, milyen lehetett az osztozkodás, amikor a nagybátyám felesége a saját testvérével szó szerint összeverekedett az örökségen az anyjuk halála után, pedig nem c-nyok) Az fájt, hogy olyan dolgokat elégettek, amikhez nagyon ragaszkodott nagymamám. Onnan tudom, hogy meggyújtották a holmikat, félig-meddig elégették, azután elmentek úgy, hogy a tüzet égve hagyták az udvaron.

Ez csak a csúcsa az egésznek, amit tettek, voltak még más dolgok is.

Több mint 10 éve nem tartjuk velük a kapcsolatot (egyikükkel sem), de az biztos, hogy én nem is fogom soha keresni őket, vagy ha véletlenül találkoznánk, szóba sem állok velük (nem vagyok már fiatal, de ezt sosem fogom megbocsátani egyiküknek sem)