Közeli hozzátartozó halála. Mit csináltatok, hogy könnyebb legyen?

Apukám halt meg hirtelen, mondjuk nem a szemem láttára (de anyum találta meg). Én összeestem az utcán, utána napokig benyugtatózva éltem. Mondjuk bementem a munkahelyre, legalább elfoglaltam magam. El sem tudom képzelni, anyum min ment keresztül.

Ami nekem segített, mikor már iszonyúan feszített belül, szomorú filmeket néztem vagy meghallgattam pár szomorú számot, és áttört a zokogás gátja.

Egyébként pár hét múlva 6 éve történt. Évekig nagyon-nagyon nehéz volt. Ma már azt mondom, tudatosult, elfogadtam. De ehhez évek kellenek.

Semmit. Hasonló helyzet volt, előtte nem láttam még meghalni senkit, elég durva volt, de ennyire nem viselt meg, mint téged. Gondolok néha rá, ritkán, ha nagyon elgondolkodom, de nem álmodok vele.

Egyébként muszáj volt tovább lépni, a család többi tagja mind rám számított mindenben, dolgozni be kellett járni, a napi teendőket elvégezni, stb.

De nem mehet mindenkinek így, sőt, ez a legkevésbé normális.

A te esetedben szerintem szakembert kéne keresni. Egyáltalán nem szégyen. Nyilván a barátaid, családtagjaid is meghallgatnak, de azért nem mindenki tud erre úgy reagálni, hogy az előre vezessen, max. sajnálkoznak, simogatják a vállad, meg ilyesmi...

Egy jó pszichológus rá tud vezetni arra, hogy mi az, ami nem stimmel, és hogyan tudnád megoldani.

Én mindenképpen ezt javaslom.

Márciusban halt meg a férjem, hosszú betegség után.

Jöttek a gyász fázisai...

Nem tudtam, még most sem tudtam aludni. Ember kerülő lettem.

Nem sorolom. Fizikai tüneteimre a pszichiáter gyógyszert írt, még most is szedem..javaslatára pszichológushoz járok.

Javaslom a szakember segítségét. Hidd el, nem szégyen.

Nem egyformán birkózunk meg a veszteségeinkkel.

Édesapám nyáron hunyt el, daganatos beteg volt és sajnos tudtuk, hogy ebből nem épül fel. Én találtam meg az otthonában... Az első napokban rettenetesen aludtam, vele álmodtam, sokat sírtam, de annyira sűrű volt az az időszak, hogy kicsit elterelte a figyelmemet. Feszített tempó volt a munkahelyemen, van egy 4 éves fiam, emellett apukám egyetlen gyerekeként mindent egyedül intéztem (elvált).

Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, sokszor sírok is itthon, de nyugtat a tudat, hogy már nem szenved. Ami nagyon nehéz még, ha egyedül kell mennem valamiért a házához.