Jogosan haragszom anyukámra vagy én vagyok a hibás?

Arról van szó, hogy az érettségim nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, és jól le lettem szúrva, hogy ugyan miért... Sosem voltam jó tanuló, mindig egyedül kellett már általánosban is tanulnom, nem igazán segített senki, ha nem értettem az anyagot, mert anya az semmi ilyenhez nem ért, apukám meg messze dolgozott, így ritkán láttam.

Az a helyzet, hogy anyám okolom emiatt, mert ha mondjuk rendszeresen leült volna velem tanulni, és megmutatja, hogy hogyan tanuljak, egyszer-kétszer segít, bíztat, hogy így-úgy csináljam, talán a középiskolában már magamtól is ment volna ez az egész. Igazából sosem érdekelte annyira, hogy milyen tanuló vagyok, maximum azért zavarta a rossz jegy, ha kaptam, mert az kiderült a szomszédságba, és miattam szégyenkezett.

Azon gondolkoztam, hogy akiknek a szülei mondjuk tanárok, orovosok, azoknak a gyerekei (általában!) miért viszik mindig nagyra..., miért lesznek belőlük is tanárok/orvosok..., esetleg azért, mert ők így lettek felnevelve, nem?

Én úgy érzem, hogy magamtól is rájöhettem volna a középiskolában, csak sajnos egy olyan iskolába kerültem, ahol a színvonal a legalja mindennek..., ott nem tudtam megtanulni szinte semmit, és szerintem nagy szó, hogy nekem van érettségim, pedig buta lány vagyok, és ez most komoly. Alap dolgokat nem tudok, amit szégyellek. Ma is összevesztem anyámmal, mert nem bíztatna, hogy hátha felvesznek főiskolába, inkább mondja, hogy hátha nem fognak, és mehetek dolgozni (anyagilag jól állunk!)... hiányzik az a fajta bíztatás, amit megkaptam az egyik tanáromtól..., anyám szó szerint sosem bíztat, mindig el vagyok könyvelve egy kis hülye, buta lánynak... Állandóan bőgök, meg zavar ez a dolog, mert úgy érzem, ha megfelelően elkezdtem volna a tanulást, okos lennék. Szerintetek még van remény, hogy ne legyek buta? Szeretnék diplomát, nyelvvizsgát, de az önbizalmam (szüleim miatt is) a béka feneke alatt van. :(