Ti ilyen esetben jópofát vágnátok inkább mindenhez, csak hogy a szülő lelke megnyugodjon?

Nagybátyám mondta nemrég, hogy anyám panaszkodott rám. Miszerint én bántom a testvéremet, és semmi nem jó nekem.

Egész életemben tűrnöm kellett a testvérem dolgait, a gyerekkori jó kapcsolat teljesen megromlott. Tehettek erről a szüleim és ő is. Elegem lett. Nem kedveskedtem neki, nem tűrtem el a szemétségeit, ha próbált közeledni érdekből nem voltam rá vevő. Rászólok, ha anyánál vagyok, legalább maga után takarítson és ne viselkedjen úgy mintha övé lenne az egész ház. Anyám egyszer sírva kért, hogy legyünk szerető egymásnak segítő testvérek, de én nem tudok olyannal jóban lenni, aki megkárosít és csak röhög a markába. Érdekes, amikor kérdeztem, hogy testvéremet miért nem neveli, biztatja erre a válasz: ő már csak ilyen, nekem kell engednem. Anyaként máshogyan látja ezt az egészet, én vagyok a gonosz zsémbes ember, mert elegem lett.

Nagybátyám szerint legalább anyám kedvéért kéne megjátszanom magam, de én már idegileg nem bírom ezt. Apám szerintem emiatt ment ki külföldre dolgozni, mert már ő sem bírta elviselni-jó ez tényleg gonosz volt.

Ti mit tennétek? Közöljem anyámmal, hogy döntésem végleges és ezt fogadja el? Vagy mosolyogjak még ilyen esetekben is, amikor például kiderül elvitte a haverjai bulijába a nagyszülőktől örökölt tálakat, amit szét is törtek részegen. Apám ezt nem tudja, azt hiszi költözésnél tűnt el. Mert falazni kellett mosolyogva, nehogy kikapjon szegény nagy gyerek.