Mit gondolsz erről a hozzáállásról?

Kicsit zavaros, de azt gondolom, hogy a pénzügyi tudatosság ott kezdődik, hogy az ember tudatosítja magában, hogy az életéért elsősorban önmaga felel.

Ha 20 évesen tudta, hogy a nagyszülei jó egészségnek örvendő relatív fiatalabb nagyszülők, és egyébként is van még 3 testvére, akkor nem vár arra herevakargatva, hogy örököl egy újépítésű lakást az elit Budai negyed közepén.

Igen, vannak emberek, akiknek az ölükbe hullik minden, de vagyunk sokan mások, akiknek meg nem. Amíg világ a világ, ez így fog maradni, mert olyan soha a büdös életben nem lesz, hogy minden ember egyenlő és ugyanolyan helyzetből indul.

Ha nem tetszik, hogy 50 évesen sincs esélyed lóxart se örökölni, akkor gondold végig milyen módon tudnád előteremteni a tőkédet a saját ingatlanodhoz. Aki igazán akar valamit, az előbb utóbb módot is talál rá. Persze nem lesz ettől még ez igazságos vagy fair, de az egész élet sem az. Minél előbb törődsz ebbe bele, annál előbb lesz könnyebb az életed.

Az örökség akkor a tiéd, ha megkapod. Amíg a szülő, nagyszülő él, addig az övé, és akár el is adományozhatja. Semmi közöd hozzá.

Nem szeretem az ilyen keselyűket, akik alig várják, hogy a szüleik kihaljanak az ingatlanból.

Borzasztó! 40-50 éves, és még élnek a szülei? És leamortizálják a házat?

Nem szép tőlük. Igazán meghalhattak volna már!

Te el is olvasod, amit írsz?

Érdekes. Én sosem örököltem semmit, ahogy a testvéreim sem. Mégis megálltam a lábamon, tudtak ingatlant venni magamnak.

Nem értem, miért kell a szülők vagyonára építeni? Amíg a szülők élnek addig nincs örökség. Az az övéké nem a tied. Ha úgy döntenek, hogy lebontják akkor megtehetik. Ha eladják, és a pénzt odaadják egy idegennek azt is megtehetik. Ne a szüleid pénzére, házára építs.

20 évesen megörököltem a családi házat.

Még fősulis voltam, 3 évesem volt hátra. Koleszban voltam, egy fél országgal távolabb.

Szülői segítség nélkül, egyedül, család nélkül. A ház inkább vitte volna a pénzt, amit nem tudtam volna fenntartani. El kellett adnom.

Pár hónapon belül vesztettem el a szüleim és a gyerekkorom színhelyét, az otthonom.

Hu, de irigylésre méltó, milyen jó nekem!

(Anyád!)

Egyrészt szerintem undorító, ha valaki a saját gyerekétől sajnálja a pénzt és képes végignézni, hogy valami putris albérletben nyomorog, miközben bőven megengedhetné magának, hogy anyagilag segítsen még akkor is, ha már felnőtt a "gyerek". Oké, hogy neki úgy alakult az élete, hogy egyedül kellett megdolgoznia mindenért, de ha már jobban megy neki, akkor szerintem nem pont a saját gyerekén kellene "bosszút állni" a saját múltbeli nehézségei miatt, mert ő nem tett a szülő ellen semmit.

Másrészt felelősségteljes ember nem arra alapozza az életét, hogy majd ezt úgyis megörökli a nagyitól, azt meg a szülőktől, hanem akár segítenek neki, akár nem, de dolgozik azért, amit el szeretne érni.