Hogy reagálnátok, ha a nagyszülők többet foglalkoznának az egyik unokával, és az nem a tiétek?

Anyósom pontosan ezt csinálja. A gyerekem 6 éves. Megtanultam túllépni rajta. Jobbat nem tudtam. Zavart és rettenetes fájt, de muszáj voltam elengedni mert nem akarom a gyerekem és a köztem lévő kacsolatot ezzel mérgezni. Nem ér annyit sajnos. Sok sikert és egyszerű továbblépést kívánok neked!

Igazából egyet tehetsz, elengeded a dolgot. Nálunk azért van jobban szeretve, törödve a "másik oldal" "unokáival, mert ők fiúk. Após nyíltan ki is mondta, hogy ezért tartja többre őket. Ilyesmivel mit tudsz kezdeni azon kívül, hogy nem törődsz az egésszel?

Nem ismerjük a helyzetet, lehet, hogy az egyik 5 percre lakik, a másik két órára, nehezebb összehozni a közös programot. Az egyetlen, ami nem tetszene, az az, hogyha látványos megkülönböztetés lenne, mikor egyszerre vannak ott.

Anno, az anyósom kizárólag az egyik gyereke gyerekeit szerette. A szülők helyett nevelte, óvodába, iskolába hordta őket, ha betegek voltak, vigyázott rájuk. Egy alkalommal megkértem, vigyázzon (egyetlen nap) a beteg gyerekünkre, de azt mondta, nem ér rá, mert a másik unokára vigyáz. Még egyszer fordult elő, hogy megkértem, akkor is a másik unokára hivatkozott. Soha többé nem kértem semmire. A gyerekeink hamar észrevették, hogy őket nem szeretik, nem hívják magukhoz. Aztán felnőttek. Anyósom megöregedett, beteg lett. Bementek hozzá a kórházba, mikor kijöttek, azt mondta egyikük, borzasztó, de semmit nem érzek iránta. Egy vadidegen haldoklása is jobban megvisel. Már meghaltak, évekkel ezelőtt. A gyerekeink soha nem emlegetik őket, évente kétszer virágot visznek a sírjukra.

El kell engedni a dolgot, mert nem tudod kikényszeríteni a szeretetet. Biztos van oka rá, hogy a másikat jobban szereti, ahogy te se szereted egyformán a rokonaidat, meg az emberekhez se viszonyulsz azonos módon. Az durva viszont, ha annyira kimutatja, hogy már érezhető, mert szegény gyereknek nem lehet megmagyarázni azt mindenféle pszichológiai maszlaggal, hogy a mama őt miért nem szereti úgy, mint az unokatesót, mi rosszat tett. Átérzem, és tapasztalatból tudok javaslattal élni. Én a nem szeretett unoka voltam, és rohadt sokat szenvedtem attól kicsi koromban, hogy ég és föld volt köztem és unokatesóm között, kb. amiket te is leírtál. Neke az segített volna, ha anyám belátja ezt, és nem tetteti, hogy semmi gond nincs, és nem kényszít szándékosan arra, hogy de igenis menjek a mamához, de igenis, szolgáljam ki a mamát, ÉN ne tegyek különbséget a nagyszüleim között (egyszer a gyerekként készített karácsonyi ajándékocskáimat fikázta ezzel, mert az ő dögvész anyjának kevesebbet készítettem, mint annak a mamámnak, ki szeretett). A legundorítóbb az volt, ahogy ő mindig körbeugrálta, szentként istenítette, meg apámmal tőlünk is megkövetelte, amikor méltóztatott hozzánk betenni a lábát ...Amikor már nagy voltam, a fejére is olvastam mindezt, meg amikor már gimis voltam, nem is mentem a banyához, nem hívtam, nem írtam neki. Minek? Persze a banya elvárta volna, na, de egy idő után amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten...a gyerek nem hülye, hogy csak adjon, de sose kapjon, ellenben nézze, hogy a másik meg mi mindennel van elárasztva (nemcsak anyagiakban, hanem egyéb téren). Elfogadtam, hogy én nem vagyok neki senki (pontosabban csak elvárásai voltak felém, mintha le se esne neki, hogy nem vagyok ám vak), a temetésén mintha csak egy idegenén lettem volna, és azt néztem, hogy mikor lehet már végre lelépni! Ezzel csak azt akartam mondani, hogy állj a gyereked mellé, és ne hazudj neki olyasmit, hogy "de téged is ugyanúgy szeret...", meg "menni kell mamához", hanem ismerd el neki, hogy mi a helyzet, és hogy nem az ő készülékében van a hiba!

Nem tehetnék semmit, de szomoru elnnék.