Normális, hogy a hosszú ideje beteg nagyszülő halálát aránylag könnyen fel tudom dolgozni?

A világon a legközelebb állt a szívemhez. 10 napja halt meg. 3 napja temettük el. Betegsége alatt szinte végig mellette tudtam lenni, úgy ment el, hogy fogtam a kezét. 🖤 Bár tudtuk, hogy beteg, nagyon beteg, még aznap sem gondoltam, hogy az az este lesz az utolsó. Most is hullik a könnyem. Enni nem nagyon tudok még, fogytam is vagy 10 kilót, mióta tudtam, hogy nem sok ideje van. (Kb 3 hét) De nem vagyok depressziós, tudom csinálni amit muszáj, (bár mást nem csinálok) Akkor este és másnap nagyon kész voltam, de másnap este egy megmagyarázhatatlan nyugodtság tört rám. Azóta jobb a közérzetem, sikerült elintézni amit muszáj, pedig amikor elgondolkodtam rajta, hogy mi lesz ha bekövetkezik, biztosra mondtam volna, hogy beleőrülök. Igazából kicsit zavar, hogy úgymond "jobban" érzem magam. Visszagondolva tényleg megterhelő volt idegileg a dolog, de bár még évekig kéne csinálni. Ő már várta, sokszor elmondta, hogy nem élet már ez, sokat szenvedett, de a végsőkig kitartott, és bár néha ezt mondta, még karácsonykor is tervezett, meg akart gyógyulni. Teljesen össze vagyok zavarodva. Hiányzik, ha meglátok bármit, amiről eszembe jut, ha csak egy kérdésem lenne, vagy ha csak szeretnék elmondani neki valamit. De nem érzem, hogy megállt az élet, pedig szentül hittem, hogy nélküle meg fog. Nagyon sok mindent megvontam magamtól míg beteg volt (1 éve derült ki, de 3 éve is volt már súlyos beteg), amit egyáltalán nem várt el, sőt!, de így éreztem jónak. (Nem mentem sehova a városon kívül, hogy bármikor szüksége lenne rám, itt legyek, nem ittam egy korty alkoholt sem, hogy ha bármikor menni kell, akkor tudjak, stb. Pedig mindig mondta, hogy menjek.) Ha esetleg este későn értem haza, mindig bementem, leültem mellé, és csak néztem ahogy alszik. Örültem, hogy van. Rengeteg segítséget kaptam tőle míg kicsi voltam, de amíg bírta magát, még betegen is mindig jött, és bár segíteni már nem mindig tudott, örültem hogy ott van. Mindig volt egy jó ötlete, az élettapasztalata, emberismerete. Ha autót vettem, ha házat vettem, ha csak kerítéshez vettem anyagokat, mindig jött velem. Mikor beteg lett, vittem mindenhova, intéztem az időpontot, kerestem az ismerőst, vagy az ismerős ismerősét, hogy minél hamarabb érjünk, amikor elment, mindenki azt mondta, hogy én mindent megtettem, fiú unoka létemre, meg hogy minden tiszteletük, stb. Igen, lehetőségeimhez képest úgy érzem, tényleg mindent megtettem. De most bűntudatom van a miatt, hogy aránylag jól vagyok, pedig tudom, hogy Ő ennek örülne, mert sosem szerette, ha el vagyok kenődve. Érdemes lenne pszichológushoz menni? Vagy majd megérik bennem a dolog? Igazából most nem nagyon tehetem meg, hogy súlyos tízezreket költsek rá, mert rengeteget elvitt ez a tragédia, még itt lesz a közjegyzői költség, és ha a többi örökös, aki rá sem nézett, pereskedni akar, akkor még annak a költsége is. (Van ügyvéd által írt papír, hogy a segítségért, gondozásért mindent én öröklök.) Valószínű, hogy költözök a hagyatéki után külföldre, a saját házam kiadom, ha hazajövök meg itt lesz a papáé. (Mióta beteg amúgy is itt laktam, és mióta elment sem mentem vissza, jobban érzem magam itt, hiába ég és föld a két ház.) Itt érzem az illatát, újra élem a szép emlékeket, leülök ahol ültem mindig mellette, és csak nézek ki a fejemből. Jobb itt.

Segítsetek pár szóval, mit tegyek?

26/f