Szüleim nem akarnak nagyszülők lenni? Van egy tündéri 16 hónapos kisfiam, jelenleg a férjemmel házfelújításban vagyunk. A férjem egy multinál rengeteget dolgozik ugyhogy délután tud segíteni a fiam körül.

Sokat kellett volna kijárni az építkezésre ellenőrizni a szakikat, anyagot beszerezni. Mivel a szüleim közel laknak az ( átmeneti albérletünkhöz kb. 10 perc busszal) így alkalmanként megkértem, hogy vigyàzzanak a fiamra még intéztem a ház dolgait. Nagyon sokszor vittük Praktikerbe a fiamat, ki a házhoz az elején mikor még nem volt nagy por stb. A szüleim nagyon nehezen, megjegyzések árán jöttek át, 1-2 órát vigyázzni a fiamra. Pedig nem hisztis, önállóan szépen játszik, jó evő is az alvás kissé nehezebb de megoldható.Nekem nagyon rosszul esik, hogy ennyire sokszor kell kérni már-már könyörögni, hogy segítsenek. Mi anno rengeteget segítettünk nekik, autószerelés, pakolás, vásárlás. Apám eleve nagyon rideg az unokájával nem fogja meg, nem ölrli meg, vagy kéretőzik kézbe nem veszi fel. Nincs egyáltalán érzéke gyerekekhez. Édesanyámnak volt betegsége egy rosszindulatú daganat de megműtötték, kemót sugarat nem kapott. Nagyon sok ideig nem is találkoztunk, hogy tudjon épülni illetve a fiamat vittem hozzá mikor neki alkalmas volt. Főztem, fürdettem anyámat tehát a gondozásból abszolut kivettük a részünket. Ennek több, mint fél éve tünetmentes de könnyebben fárad így tényleg csak ritkán alkalmanként kértünk segítséget. Viszont Apám állandóan bűntudatott kelt bennem, ha segítséget kérek nagy ritkán, hogy ő nem bírja ( ezt Anyám sosem mondja vagy jelzi) mi 100% tekintettel vagyunk rá nem terheljük feleslegesen. Vannak muszáj helyzetek, hogy intézkednünk kell. Férjem szülei extra segítőkészek de ők messze 310 kmre vannak. Anyósom le van százalékolva mégis imádja a fiamat. Én meg szégyenkezhetek a rideg, ellenéges szüleim miatt. Nagyon gondolkodok rajta, hogy keresek segítséget, mert néha nekünk is kell intéznünk dolgokat. Hivatal, bevásárlás felújítás utáni takarítás. Nagyon rosszul esik, hog bár élnek a nagyszülők nem lehet rájuk számítani. Legutóbb olyan csúnyán üvöltözött Apám a telefonba, hogy a ferjem is mondta, hogy tartsunk dgy kis távolságot. Nagyom szomorú vagyok, próbálom nem mztatni és jo Anya lenni de èrzelmileg hatalmas csalódás az én családom. Nyilván nem kötelezô napi szinten átjönni de alkalom adtán vigyázni szerintem ekkora bűntudatkeltés nélkül is lehetne. Anyagilag és mindenhogy nagyon megterhelt minket az elmúlt fél év. Segítséget nagyon keveset kaptunk, annál több megjegyzést, kritikát és ellenségeskedést.Édesanyámnak is mindig tisztán, megfürdetve, mehetetve adtam át előtte mindig vittem játszótérre. Az Apám fél év alatt egyszer sem vitte el sétálni, vagy bárhova. Már rég nem anyatejes, kezd beszélni mutogatni, sokat mosolyog. Nagyon sokan megdícsérik az utcán milyen szép és aranyos. Ez még nagyobb fájdalom, hogy a szüleim nem tudják szeretni, vigyázzni rá olyan mintha nem akarnának az életünkben lenni távolodnak tőlünk de okot nem adtunk rá. Már nem dolgoznak tehát 100% nyugdíjasok. Férjemmel 34 évesek vagxunk.