Miért fáj ennyire a nagypapám elvesztése? 21/f

Persze ostoba kérdés tudom, de a többi hasonlót olvasva itt meg már a környezetemben tapasztaltak miatt is felmerült bennem a kérdés, hogy (szerintem/látszólag) miért nekem fáj a legjobban az elvesztése? 21 éves vagyok és egyébként az mindig továbbmenős, inspirált és igazából pozitív beállítottságú vagyok és volt egy 4 évig tartó betegségem akkor sem törtem meg mindig merítettem valahogy erőt de most nem tudok. Elnéztem itt a többi nagyszülős kommentet és kérdést és azt látom ,hogy szinte mindenki azt írja ,hogy miért nem tudok sírni miért nem fáj stb.

Kedden történt , tudom még friss az élmény de tényleg úgy látom és ő is mondta ,hogy még az édesanyám is jobban viseli pedig az ő apja volt. Én bevallom napi többször zokogok elmondhatatlan fájdalmat érzek , felfoghatatlannak tartom vagy éppen szembesülök vele de mindkét érzés kikészít. Szinte csak rá gondolok , a sajnálat amit érzek szinte elviselhetetlen.

Velünk élt egy házban amióta az eszemet tudom itt volt. És, ráadásul nem voltunk mindig jóban. Se anyuékkal se velünk a gyerekekkel , nem mindig volt jó a viszony. Nem is volt könnyű természet , de szerencsére az elmúlt 1-2 évben rendeződött a dolog, bár azelőtt sem szóltam neki soha inkább magamban puffogtam. 82 éves volt és általában mondhatjuk ,hogy teljesen egészséges testileg lelkileg ép. Az orvosok miatt történt, a kórház, a dolgozók az egészségügyi módszerek. Ők tették ezt vele. Kis problémával ment be és már nem jöhetett haza, több mind 1 hónapig volt kórházban rendszeresen bejártunk. Egyik nap még rendben volt két nap múlva pedig meghalt. Hirtelen történt, felfoghatatlan. Mondhatjuk ,hogy nem szenvedett sokat "legalább" de én ezt a mondatot gyűlölöm.

Nem tudom miért engem visel meg a legjobban , talán mert jobban szerettem mint gondoltam ,vagy a bűntudat és a fájdalom ,hogy miért nem beszélgettem vele többször , miért nem mondtam el mennyire szeretem. Szerintem azért is, mert így 21 éves fejjel rájöttem mennyire hasonlítottunk. Nemtudom mit tehetnék , úgy érzem beleőrülök keresem néha, elfogadom aztán tagadom vagy nem tudom épp felfogni ami történt. Soha életemben nem gondoltam volna , legalábbis egy pár éve - bár akkor még hülye voltam - hogy a papám elvesztése ekkora fájdalommal fog járni nekem.

Amikor utoljára voltunk bent nála a kórházban anyával akkor már nem volt teljesen magánál furcsán viselkedett, és akkor rosszul lettem úgy értem rám jött az ájulás vagyis egyszercsak belémcsapott ,szerintem akkor realizálódott ,hogy valószínűbb az ,hogy meghalt mint ,hogy felépül. Akkor , igaz már nem volt magánál de kimentem muszáj volt levegőznöm majdnem rosszul lettem, de azóta is annyira bánom ,hogy csak úgy kimentem...

Pár nem múlva lesz a temetés nem tudom mit fogok csinálni.