Van olyan rokonod, családtagod (esetleg te), akinek a mentális problémáit soha nem vette komolyan a környezete?

Sokan nem veszik komolyan a pánikbetegséget,én 8 éve élek vele együtt. Az első ilyen roham mikor előjött mentő vitt el azt hittük szivroham vagy valami komoly agyi gond történt. Végigjártam sok orvost majd rászántam magam a pazichiáterre aki szorongásos pánikbetegséget állapitott meg. Szar életem volt tönkretett. Na a lényeg ami a legjobban fáj hogy a párommal 6 éve együtt élek az elején komolyan vette,segitett mikor rossz volt. Majd szépen lassan már nem veszi komolyan nem érdekli mintha nem is lenne. Pedig nagyon tudok szenvedni egy egy alkalommal főleg egy nagy veszekedésnél már levegőt nem kapok beszélni alig birok de tovább idegesit..

Hozzá teszem én jòl kezelem ezt, teljes életet élek dolgozom utazok, nem ez uralja az életem. Mégse veszik komolyan a környezetemben még piszkálnak is vele néha..

Igen, evészavaros voltam és valamilyen szinten még az is vagyok.

"Á, csak figyel az alakjára a gyerek, legalább végre nem eszik annyit, nem lesz akkora nagy a segge. Ó, evés után hányik, hát minden tinilány ezt csinálja, ez a divat. Látják a modelleket a tévében, de majd elmúik, ez csak ilyen hóbort. Jó, hát most már tényleg kiállnak a csontjaid, ehetnél egy jó kis sajtburgert velünk a Mekiben."

42 kiló voltam, amikor bekerültem a pszichiátriára, utána kb fél évig ki-be járkáltam, mert kontrolloknál mindig csak azt látták, hogy visszaestem otthon. Elájultam a saját ballagásomon, az matekérettségi reggelén vizet hánytam az idegességtől, mert más nem volt a gyomromban. De a család szerint ez csak divathóbort a mai napig is.