Én reagálom túl?

Anyám már direkt mindenbe beleköt, próbálja mindenben a hibát keresni, és ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, ordít. Mások előtt is rendszeresen megaláz, és nem veszi észre. Múltkor egy barátnőm volt itt, és ő elkezdett előtte fenyegetőzni, meg ordibálni, mert a másik polcra tettem a fésűt. Egyébként apámmal is ezt csinálja. Ha valakiben jó benyomást akar kelteni, fényez engem, az ismerőseinek meg csak azt hajtogatja, mennyire egy használhatatlan szhardarab vagyok, pedig sosem tettem semmi rosszat, jól tanulok, nem járok bulizni, nem iszok, nem drogozok. Panaszkodik, hogy neki kell mindent csinálnia, amikor ezerszer felajánlottam neki, hogy szívesen segítek bármiben, de lassan már nem is enged engem meg apámat, hogy segítsünk a házimunkában. Mert "ahogy mi csináljuk, az nem jó." Már nem mondok el neki semmit, mert többször világgákürtölte, és még néha pont az ellenkezőjét mondta annak, ami történt. Nem merek hozzászólni néha, mert látom rajta, hogy elkezdene sírni, vagy ordítozni. Legtöbbször azért sír, mert ő bemeséli magának, hogy rákos, de orvoshoz nem megy. Konkrétan már félek tőle, mert az idegösszeroppanás szélén álltam már néha. Eljutottam odáig, hogy szívesebben vagyok iskolában, mint otthon. Mindig neki kell, hogy igaza legyen, mert ha nem neki van, akkor napokig duzzog. Ha ajándékot vettünk neki, soha nem volt jó, és megint kezdődött a balhé. Minden egyes héten kitalál valamit. Nincs lehetőségünk elköltzözni, nem tudom, mit csináljak. Vagy csak én reagálom túl, és velem van a baj? Nem tudom, de ezt most jól esett kiírnom magamból, még akkor is, ha nem kapok segítséget. A rosszindulatú kommentekre nem vagyok kíváncsi.