A szüleim miért kezelnek egyszer úgy mintha már egy teljesen felnőtt férfi lennék, máskor meg mintha még egy nagyon kicsi gyerek lennék?

Mert minden nézőpont kérdése. Egy kamasz fiú általában nem túl érett még, a személyisége inkább csak bontakozik, de a hormonok végett a leginkább az érdekli hogy tudna szexelni és/vagy lenyűgözni a haverokat, hogy tartozhasson valahova. Ritka, hogy egy tizenéves átfogó képet alkot az őt körülvevő világról, ami egyébként nem is baj, idővel majd beérik oda is. A szülőknek meg nehéz követni a változásait, hisz nem olyan szembetűnő számukra, mint egy kívülállónak. Így jönnek az egymásnak ellent mondó vélemények, hogy egyszer még gyerek, máskor már felnőtt.

De ez nemsokára elmúlik, onnantól már csak felnőtt leszel, és ha nem tetszik nekik amit csinálsz vagy ahogyan csinálod, akkor nem a semmirekellő gyerek leszel hanem a semmirekellő felnőtt. Ugyanis ha a szülőknek valami nem tetszik, ugyanúgy beléd kötnek majd, csak azért mert már elmúltál 18.

Mert valószínűleg így kényelmes, mikor melyik kézenfekvőbb...

Egyébként kamaszként nagyon sokszor én sem tudtam eldönteni, hogy most akkor gyerek vagyok vagy felnőtt. Egyszerre mindkettő és úgy igazán egyik se. Ezért olyan nehéz időszak ez.

Szerintem meg helyzetfüggő.

Vannak dolgok, amik egy 14-16 éves fiútól már gyerekesek és vannak dolgok, amikhez még nem rendelkezik elég élettapasztalattal.

Ezekben az estekben jönnek az ellentétes reakciók.

A kamaszkor nem egy könnyű korszak, sem a gyereknek, sem a szülőnek.

Furcsa ez így, de a felnőttek elfelejtik, hogy milyen is volt tininek lenni 🤔

Nem fogod tőlük megkapni a szükséges támogatást. Neked kell megtanulnod motiválni magadat. Sajnálom.