Mi a véleményetek arról hogy bizonyos szülők nem engednek a gyereküknek semilyen házi állatot?

Egyik ismerősöm gyerekei kutyát szerettek volna panelba. Vett nekik egy plüss kutyát és azt mondta, hogy 1 hétig kell úgy gondoskodniuk a plüsskutyáról, mintha igazi lenne. Tehát etetés, napi 3x minimum fél óra séta. Az 1 hét végén mondták, hogy mégsem kell kutya.

Mi mindigis akartunk kutyát, szintén 3 testvér vagyunk. Kaptunk először tengerimalacot, amivel tényleg csak annyi volt a dolog, hogy napi etetés itatás, meg 3 naponta az almát cserélni. Mindig vita volt belőle, egyikőnknek sem volt kedve kicserélni az almot. Ezek után megértem, hogy a szüleim miért nem vállaltak egy kutyát, látták rajtunk, hohy a szar takarítása az már nyűg lett 2 hét után.

Aztán 18 éves volt a hugom, amikor kaptunk kutyát, felnőttként már látjuk, hogy mennyi a munka vele és felelősséget vállalunk. Családi házban kinti-benti kutyák. De így is rengeteg velük a feladat. 20on évesen jöttem rá, hogy lakásba nem tartanék, mert én is lusta lennék napi 3x levinni hóban, esőben, betegen. Ennél fogva látom, hogy ha én felnőttként lusta lennék, akkor egy 12 éves gyerek meg főleg az lenne. Teljesen megértem azokat, akik nem vesznek semmi háziállatot a gyereknek ez miatt. Mert azt nem a gyereknek veszed, hanem magadnak. Képzelj el egy 2-3 gyerekes dolgozó anyukát, aki munka után főz mos takarít. A gyerekek 2 hét után megunják a sétáltatást aztán még azt is az anyának kell csinálnia. Fél év után meg el is ajándékozzák a kutyát, mert nincs rá idő. Facen benne vagyok ezer kutyás csoportba, napi szinten látok családból elajándékozott kutyákat, mert a gyerekek leszarják, anyának meg nincs rá ideje. A legtöbb ilyen kutyát ki is dobják... Inkább ne legyen azért kutyája a gyereknek, mert jajj de cuki.

Gyerekkoromban mindig volt állatunk. Eleinte macskáink voltak, egyszerre 10-15. Évente egy csomóan születtek, a legtöbbjüket elajándékoztuk. Maradékot ettek, bolhásak voltak, a legtöbben max 2-3 évet éltek. Ha nem betegségben haltak meg, akkor autó ütötte el őket, vagy kutya/róka kapta el őket.

Később a szüleim vettek nekem egy kutyát. Az nem érdekelt senkit, hogy én nem akartam. (Akkoriban annyira féltem a kutyáktól, hogy nem mertem a járdán közlekedni. Azért vették, mert a pszichológus ezt ajánlotta a félelmem feloldására.) Szóval ott voltam 8-10 évesen, volt egy kutyám, akit nem akartam. Aki egész nap fel volt zárva a folyosóra, mert nem volt kerítésünk. Hajnali ötkor kellett kelnem, hogy levigyem sétálni és megetessem, pedig féltem tőle. Két hétig se bírtam. Én is "elaludtam", "elfelejtettem" stb. Ezután még pár hétig bírtam hallgatni szerencsétlen kutya nyüszítését, mire elkezdtem otthon kampányolni, hogy ez nem állapot. Addig nem hagytam abba, amíg meg nem lett csinálva a kerítés. Utána azt is sikerült elérnem, hogy ivartalanítsuk, ami akkor nagyon nagy szó volt nálunk.

Ahogy egyre idősebb lettem, egyre több dologról sikerült meggyőznöm a szüleimet. Pár éve már a kandúr cicánk is ivartalanítva lett. Évek óta nem születtek kicsik.

És ne higgyétek azt, hogy putriban éltünk. Hatalmas házunk volt, hatalmas udvarral, kerttel. Több autónk volt, volt pénz "luxuskajára". Nem voltunk gazdagok, de jól éltünk. Csak az állatok sajnos nem voltak elég fontosak a szüleimnek ahhoz, hogy rendesen el legyenek látva.

Nem mindenkinek való állat. Szerinted jól jártam, hogy ilyen példát láttam otthon? Hogy ez volt a normális? Nem lett volna jobb, ha csak felnőttként lett volna állatom?

Sok év kellett, mire eljutottam oda, hogy tényleg kész legyek ilyen felelősséget vállalni. 17 évesen lett egy törpenyulam, 18 éves koromtól én fizetek minden vele kapcsolatos költséget (táp, széna, oltások, egyéb orvosi költségek, felszerelések). Egy egész szobában szabadon járkálhat, ketrece nincs, csak búvóhelye.

22 évesen mentettem két rossz körülmények között élő hörcsögöt. Csak a felszerelésük 50.000 Ft volt, de kifizettem, mert tudtam, hogy nem szabad őket együtt tartani. Az egyikük beteg volt, csak a gyógyszere 10.000 Ft volt. És igenis el kell vinni egy apró hörcsögöt is orvoshoz, mert felelős vagy érte. Egy jól tartott, egészséges hörcsög két évesen még nem öreg. A törpehörik 2-3, az aranyhörik 4-5 évig is élhetnek. Tovább is, ha nem betegek. Persze betegségben sokkal előbb is meghalhatnak, ami a kereskedésben, szaporítóktól vásárolt hörcsögöknél sajnos nagyon gyakori, de helyes tartás mellett semmiképpen nem mondanám azt, hogy a gyereknek "nincs ideje megunni". Mellesleg a saját gyerekemnek mindenek előtt azt tanítanám meg, hogy csak megbízható tenyésztőtől szabad állatot venni, de még jobb a menhelyről való örökbefogadás.

Hogy miért nem engedi sok szülő az állatot?

Időhiány, pénzhiány, allergia, nem elég felelősségteljes a gyerek, vagy egyszerűen nem szeretik az állatokat.

Az állattartás luxus. Sok pénzbe kerül a megfelelő étel, a hozzáértő orvos. Foglalkozni kell velük, ami idő. Sok idő. Mert az a cél, hogy felelősséget tanuljon a gyerek, nem? Akkor felelősen kell állatot tartani. Ha ezt valaki nem tudja/akarja megtenni, akkor az a felelősségteljes döntés, hogy nem tart állatot, mert több kárt okoz, mint hasznot. Mi lenne, ha én is úgy tartanék állatot, ahogy anno a szüleimtől láttam?

Ne ítélj el senkit azért, mert nem vesz a gyerekének állatot. Sokkal jobban jár az a gyerek, ha rossz példa helyett magától tanul az állattartásról, amikor felnő.

Bocs a szóismétlésért, sajnos most nincs időm semmit átfogalmazni.

Itt is egy csomó olyan kérdés van, hogy mi legyen a kutyámmal. Sok fiatal nem marad otthon sokáig. Elmennek egyetemre, elmennek más országba világot látni, cserediáknak, diákmunkára, elköltöznek másik városba, beköltöznek a vidéki családi házból egy városi garzonba, aztán nem tudják, mi legyen a kutyával. Vagy sajnos sokakat nem is érdekel, csak teljesen természetesen lepasszolják a szülőknek.

De hétköznapokban is. Kelljen fel reggel a szülő, vigye orvoshoz a szülő, stb. A gyereknek meg kb. játék a kutya, de dolgozzon vele a szülő.

Nem olvastam el a hozzászólásokat, de gondolom, mindenki leírta már a pro és kontrákat.

Az én anyukám is olyan volt, hogy hallani sem akart róla. Aztán a tesóm, amikor elköltözött itthonról a párjával, kihoztak egy kutyust a menhelyről. Mivel elég közel laktak hozzánk, időnként, amikor eljöttek, lehozták a kutyust ez. Ez amúgy nem volt anya ellenére, mármint ő inkább a költségektől tartott, meg nem igazán volt “állatbarát” (nem is utálta őket, valahogy semleges. olt irányukba).

Én évekig kitartóan nyüstöltem a szüleimet (főleg anyát), hogy “hagy”. Már meg volt a fajta is, hogy milyet szeretnék meg minden. Ekkor olyan 7-8. osztályos lehettem. Szerintem túl kicsinek gondoltak még. Végül első utáni nyáron (gimiben) meglepetésemre nem szegezték a kérdést, hogy szeretnék-e még kiskutyát. Azóta anya is olyan kutyaimádó lett, hogy még fb-on a kutyás videókat nézi. Meg tényleg hihetetlen módon megváltoztatta az egész családot. Manapság anya is csak nevet a régi hozzáállásán.

Persze, nagy felelősség és hiába voltam 15 éves, attól egy háztartás vagyunk és tulajdonképpen a szüleim lakása, a szüleim pénze, mert annyi diákmunkából, amennyit suli alatt tudnál szerezni, nem lehet kutyát eltartani. A kezdeti oltások nagyon sokban vannak, plusz bármikor lehet beteg, valamint a kutyatáp minőségét sem kellene elhanyagolni.

A takarítás pedig attól függ, hogy milyen fajta a kutya. Nekünk nem vedlik, tehát nincs tele szőrrel a lakás. Régebben ez is fenntartása volt anyának. Viszont ez megint többlet költség, mert vinni kell levágatni a szőrét.

Szóval az a fontos, hogy felelősségteljes legyen a döntés. De nem csak azon múlik, hogy téged mennyire tartanak felelősségteljesnek a szüleid.

Amikor egy gyerek állatot akar, akkor azt kell mérlegelni egyedül a szülőnek, hogy ő maga akar-e állatot. Mert akárhogy is nézzük, előbb-utóbb a szülőre marad a gondozása.

Gondolj bele, hogy egy kutya 10-16 évet él, és ha a gyerek mondjuk kap egyet 10 évesen vagy 12 évesen, akkor amikor középiskolába megy a gyerek és kollégista lesz vagy egyetemre megy másik városba, vagy elköltözik a szülői házból lakásba/albérletbe/külföldre, akkor az az állat a szülőkre marad.

Egyébként 28 éves vagyok, pár éve van kutyám a saját kontómra és megmondhatom neked, hogy nagyon nem olcsó mulatság, pénzben és időben is rengeteg, amit egy gyerek nem engedhet meg magának. Emellett akkora hatalmas felelősség, amit egyetlen gyerek sem bír el!

Szóval teljesen érthető, ha egy szülőnek nem hiányzik az állat, akkor hiába könyörög a gyerek, nem lesz.

Egyébként rengeteg család nem is engedhet meg magának anyagilag egy állatot. Sajnos sokan nem megfelelően tartják, de ha tényleg rendesen odafigyelnének az étkeztetésére, az orvosi vizsgálatokra, az ápolásra stb. akkor elég komoly számlák lennének. Sokan csak kibsszák az udvarra.

Az a baj, hogy a gyerek nem foglalkozik az állattal hosszútávon. Esetleg játszik vele, mert az cuki, a többi meg le van tojva. Szerintem 99%-ban ez van, és marad az az 1%, ahol tényleg olyan felelősségteljes a gyerek, hogy mindent megcsinál. Ez csak olyan álomkép a tévéből, ahol a kisfiú és Lassie mindenhova együtt mennek és össze vannak nőve.

Gyerekkorunkban egyszer volt nálunk 2 hétig egy nyúl. Cuki volt, meg aranyos, stb, de egyikünk sem akarta a kakát összeszedni utána. Annyi volt, hogy de aranyosan szaladgál körbe-körbe, a többi része nem érdekelt minket. Szóval egyetértek, hogy a szülőre marad.

Szinte minden gyereknek van egy olyan fázisa, hogy állatot akar, és ennek nagyrészénél ez csak egy fellángolás, ami aztán senkinek sem lesz jó, legfőképp az állatnak nem.

Én kertes házban nőttem fel. 5-kes koromban kaptam sok-sok könyörgés után 2 cicát. Előtte nem volt házi állatunk (csak csirke, tyúk, kacsa, de az más kategória és nem is én gondoztam őket.) Ivartalanítottak, kinti-benti cicák, ami azt jelenti, hogy sokszor kb csak WC-zésre kéredzkednek ki, amúgy bent vannak a lakásban.

Na most én már elköltöztem otthonról, lakásban lakok, a cicák nem jöttek velem, de tesóm és szüleim úgysem elengedték volna, mert nagy családi kedvencek (szerencsére szüleim tisztában voltak azzal, hogy az ellátás nagyrésze úgyis rájuk fog maradni már pár hónap után, mert én csak dögönyözni és játszani fogok velük.)

Lehetne állatom a lakásban, mert senki nem tiltja, de én még magamnak sem akarok, mert szégyen, nem szégyen, de az alomtálcát bizony nagyon nem szívesen takarítanám, és lehet nem is takarítanám elég sűrűn, derogál, na, ez az igazság. Otthon sem voltam ehhez szokva, mert a mi macskáink kikéredzkednek WC-re, de a lakásban nem tudnám kiengedni őket sehová. De a macska legalább elkaparja a dolgát. Kutyát végképp nem akarnék, mert a kutyaszart tudom magamról, hogy nem szedegetném az utcán, a lakásban meg végképp irtóznék tőle és nem akarnék mindennap mindent fertőtleníteni, ha éppen a kutya a lakásban odavégzi a dolgát, ahova éppen úgy esik, mert egyedül van otthon. Sétáltatni meg mindennap tuti nem vinném, mert néha örülök, hogy hazaértem, lefürdök és szinte megyek aludni.

Egyedül otthon a halaimat takarítom szívesen, ahhoz van gusztusom. Majd a lakásba is max azt szeretnék, de nulláról indulva a lakásban alapjáraton 2-300 ezer mindent megvenni hozzá, és ebben még nincs benne egy csomó felszerelés, kaja meg a hal sem.

Amikor a macskám is beteg volt, injekció kurára kellett járnia hetente 3x majdnem 1 hónapig, nem tudnám finanszírozni anyagilag, sem szabadnapokkal, pedig csak 2-en vagyunk a háztartásban a barátommal.

Bármilyen állat tartása költséges, ha az ember jól akarja tartani, márpedig ha állatot tartasz, akkor igenis a maximumra kell törekedni, mert az az állat teljesen rád van utalva. Ő nem tud szendvicset készíteni magának, ha elfeledkezel róla, nem megy el magától sétálni, nem takarítja ki az almot magának.

Minél jobban tartod az állatod, annál tovább él (hacsak nincsen valami olyan betegsége, amin nem lehet segíteni), és annál tovább lesz költsége is. És ezt jól át kell gondolni, és inkább ne vágjon bele az, aki csak hobbiból akarja az egészet, és nem érzi úgy, hogy készen áll rá és teljesen elkötelezett az állathoz.

Mindig minden féle állatot megkaptam amit kiejtettem a számon, de a gyerekeimnek tuti nem lesz!

Néha felhozzák, de nem!

Engem is annyi felelősségra tanított az egész, mint egy poháralátétet... Lesz@rtam őket, csak elméletben voltak az enyémek. A gyerekeimet ismerve még ennyire sem foglalkoznának velük, én meg nem fogok szenvedni, elég ide a 2 gyerek, nem kell állat is!

Néha bennem is előjön, hogy jó lenne egy kutya (NEKEM, nem a gyereknek), de több okból sem lesz, pl mert nem lenne sem időm sem energiám rá, plussz nagytestű a kedvencem, én pedig panelba akarok költözni a kertesházból, így helye sem lenne. Plussz nem lehetne csak gondolok egyet és elmegyek valahová pár napr, mert a kutyát valakinek etetni kell, ahogyan a többi állatot is...

Szerintem tök jó dolog, ha egy gyerek úgy nő fel, hogy állataik is vannak. Mármint, szerintem sokat adhat hozzá egy gyerek fejlődéséhez, gyermekkorához. VISZONT, teljesen megértem, ha egy szülő nem akar állatot, mert bizony az igaz, hogy a szülő elsősorban magának veszi az állatot. Nálunk is hasonlóan volt. A tesóm nagyon akart kutyát, meg is lett véve. Azóta eltelt 8 év, én foglalkozok vele és anyukám. Persze mindketten imádjuk őt, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy sok gyereknél tényleg az van, hogy amint elkezdi a gimit, egyetemre megy stb., a kutya (más állat) háttérbe szorul. Szóval szerintem csak akkor vegyen a szülő állatot a gyermekének, ha Ő is szeretné, mert sok esély van arra, hogy neki kell majd gondoskodnia róla. Meg ahogy írtad is: "Aztán meg max csak albérletbe mehet ott megint rizikós az állat tartás sajnos." Na itt a pont. Ha a gyerek elmegy otthonról, akkor is nagy eséllyel albérletbe tud csak menni, ahol nem mindig lehetséges az állattartás. Ebből következik, hogy a 12 éves gyerek megkapja a 15 évig élő kutyát, de amint a 12 éves gyerek egyetemre megy, a kutya marad otthon a szülőkre? Itt a gond. A szülők gondja lesz a kutya. Az nem okés, hogy a gyerek kikönyörgi a kutyát, majd lepasszolja a szülőnek. Pláne, hogy az állattartás tényleg komoly meló tud lenni, pénzileg és időben is. Attól, még hogy valakinek nem volt állata, lehetett boldog gyerekkora. Valamilyen szempontból lehet, hogy boldogabb is lehetett, mert ha van kutya, sok mindenről le kell mondani, pl. nyaralás (ha nem megoldható a kutya vitele/másra bízása, akkor bizony le kell mondani a nyaralásról).

Meg egy kutya/macska tényleg rohadt drága tud lenni. Maga az állat megvétele 100+ (max. akkor nem, ha örökbe fogadsz), és akkor évente akár több száz ezer is rámehet az állatra, de ez nyilván sok dologtól függ.

Szóval én teljesen megértem azt a szülőt, aki nem akar állatot és nem is vesz. De ez szerintem még mindig jobb, mintha megvenné a szülő a gyereknek az állatot, és miután a gyerek lepasszolja, a szülő menhelyre adja vagy ilyesmi.