Már nem tudom, hogy mitévő legyek?

A szüleim rengeteget dolgoznak, ez tény

Négy gyereket neveltek fel, én vagyok a legkisebb, 16 éves vagyok.

A gond az, hogy nem tudok nekik segíteni pénzt szerezni, pedig szeretnék. Amint tudok elmegyek diákmunkára, de most még nem tudok.

Mind a három testvérem ellenük van, mivel amellett, hogy sokat dolgoztak/nak és mennek a pénzért, sokat bántották őket.

Nem túlzok, mindenben a pénzt látják, számukra akkor jó az ember, ha ad.

a testvéreim ha kérnek valamit apától, hogy csináljon egy új ajtót, vagy valami ilyesmit, (asztalos apa) akkor a kétszeresét kéri el tőlük. És arra fogja, hogy kell a pénz.

Ha valakivel bajuk van, folyamatosan megy pletyka, a szitkozódás. És sajnos ezt a testvéreim szenvedik el.

Velem úgyhogy normálisak, mivel kialakult egy betegségem, ami két éve tart lassan.

Anya anno rengeteget bántott, hogy kövér, dagadék, olyan vagyok mint egy hordó stb. És még sokszor ennél is csúnyábban fejezte ki magát. Nem mertem néha enni, mert féltem, hogy mit mond.

Meg persze mások is bántottak, de valamiért anyától jobban fájt.

Egy idő után megelégeltem és elkezdtem fogyókúrázni. Ennek csúnya vége lett, négyszer kerültem kórházba.

Mostmár jobb, de még mindig önképzavarom van, az étkezés még mindig nehéz sokszor.

Van, hogy anyát sem tűröm meg, ha ott van mellettem amikor eszek, mert mindig arra gondolok, hogy régebben ilyenkor mit mondott. De aztán eszembe jut, hogy ki vagyok, hogy én éltem át, én mentem keresztül ezen, és ahogy a pszichiáterem mondta, erre büszkének kell lennem.

Szóval röviden ezért jobb a helyzetem.

De mióta rendben vannak a dolgok, ez kezd megszünni.

Ez a majdnem két év azért volt jó, mert anya mellettem volt. Megkaptam azt a szeretetet, amire mindig vágytam.

És ez olyan jó érzés volt.

De most már ez elvész.

Félek, hogy engem is semmibe fognak nézni. Én nem tudom, hogy képes vagyok-e arra, mint a testvéreim. Ők a lábukra tudtak állni anyáék nélkül is.

Én nem tudom, hogy képes leszek-e rá. De tudom, hogyha olyan életet szeretnék, amilyet elképzeltem, akkor muszáj lesz a lábamra állnom.

Lesznek majd gyakszijaim, de ők el akarják venni majd a pénzt.

Mondtam nekik, hogy jobb lenne, ha azt nekem hagynák meg, mert azzal is levenném a vállukról a gondot, hogy nem kell ruháról, ételről és egyebekről gondoskodniuk.

De nekik ez nagyon nem tetszett. Aztán megmondtam nekik később idegesen, hogy nem fogom odaadni. Tudom hogy nem volt szép dolog ez, de elegem volt ebből.

Nővéremmel ugyanezt csinálták. Elvették az ösztöndíját és azt mondták, hogy azt a pénzt itthon úgyis "megeszi", mert ugye amikor anya főzött nyilván abból neki is járt még hasonlók. És ezért úgy voltak vele, hogy ez természetes.

A legidőseb nővérem (30 éves) szintén depressziós. Csak neki van két gyereke, ezért muszáj, hogy jól kezelje a dolgokat. Pánikrohamot kap sokszor amire úgy tudom, hogy szintén kapott gyógyszert, de már próbálja elhagyni.

Apáékat ez szintén nem érdekli, hogy vele mi van. Elvégre két gyerekkel van ez vele.

Sosem voltunk összetartók sajnos.

Én meg már teljes stresszben vagyok, hogy mi van, ha a szeretetet nem kapom meg. Tudom, hogy furcsa amit mondok. De félek, hogy anya már nem fog velem törődni. Nekem nincs senkim rajta kívül. Elengedtem a múltat, nem haragszom rá. Mert örülök neki, hogy mellettem volt/van.

De úgy veszem észre, hogy nem sokáig tart már ez.

Beszélnem kéne vele? Már pedzegettem ezt neki, de szerinte én viszem túlzásba