Hogyan tudnám ezt megbeszélni anyukámmal, úgy, hogy komolyan is vegye?

Hát, aki beképzelt hülyeségként definiálja a félelmedet, az aztán nagyon megértő. De elmondhatod neki, hogy szeretnéd megosztani vele az érzéseidet, de félsz hogy nem veszi komolyan. És itt elmondhatod, hogy amikor a halálfélelmedről beszéltél neki akkor kicsit ilyen érzésed volt amiatt, hogy úgy nevezte.

[Zárójelben jegyzem meg, hogy az egy ismert pszichológiai jelenség, hogy az elalvás halálfélelmet szül, ez egy nagyon elemi félelem, sőt egyes törzsi népcsoportoknál létező hiedelem az elalvás=halál. Egy barátnőm gyereke pl. úgy hároméves koráig borzasztóan sírt lefekvéskor és a gyerekorvos(!) mondta neki, hogy egyes gyerekekben halálfélelmet válthat ki az elalvás. Nem mondom, hogy felnőttként túlzottan normális, de a lényeg, hogy ez nem ismeretlen, nem kell hülyének nézni tőle az embert, ha valamilyen megbillent lelkiállapotban előjön egy ilyen érzet.]

A kommunikációra visszatérve, lehet hogy bejönne az a trükk, hogy a hiúságára próbálsz hatni (hogy ő egy jó anya, aki komolyan veszi és megérti a lányát, akivel lehet jókat beszélgetni akkor is, ha az embernek irreális érzései vannak, akiben meg lehet bízni, hogy megtartja a titkotokat satöbbi). Szóval először "hájjal kenegeted" - de persze nem túl feltűnően - hogy elmondod neki, hogy ezért meg azért jó vele beszélgetni (amilyennek szeretnéd, hogy legyen), így elérheted azt, hogy ő tudat alatt megpróbál majd megfelelni ennek.

Pszichoterápiára jársz különben?

Figyelj, lehet hogy kellemetlen, de a problémáid eleve a családodból jönnek, úgyhogy kissé fura - bár csöppet sem meglepő - hogy az édesanyád tőled várja, hogy megoldd őket, mintha az csak a te felelősséged lenne. Olyan hátszéllel, hogy a problémák létét teljesen rád hárítják, mintha közük nem lenne hozzá, ráadásul még a megoldási próbálkozásaidat is pénzkidobásnak minősítik, elég nehéz lépni, ez világos.

Pedig pont ez a hozzáállás is ékes példája hibás szülői működésüknek. Csak te még ezt nem látod át, meg lehet hogy még abban a korban vagy, amikor nem tudod feldolgozni azt a lehetséges tényt, hogy a szüleid nem tökéletesek és esetleg ártanak neked. Bizonyos kor alatt a gyerekek még nagyon mentegetik a szüleiket maguk előtt és inkább magukat hibáztatják. Namost erre még sok szülő rá is tesz egy lapáttal, hogy nem gyakorol önkritikát és ő is a gyerekre tolja annak mentális vagy fizikai betegségek formájában jelentkező problémájának felelősségét. Ha esetleg már nyitottabb lennél arra, hogy átláss a saját felelősségeden, akkor ajánlanám a Mérgező szülők c. opuszt, mert lehet hogy felismersz pár motívumot a saját életetekből, bár egyelőre ötletem sincs, hogy milyen szülői diszfunkciót sejtsek a háttérben. De az életérzéseidből meg lehetne mondani, hogy kb. miket élhettél meg gyerekkorodban. Ez nem azt jelenti, hogy a szüleid bűnösök és máglyára velük, csak ahhoz hogy ezeket "gyógyítani" lehessen, szembe kell nézni az eredetükkel. Nyilván ők is sok problémával nőttek fel és nem foglalkoztak önismerettel, ezért csak adják kritikátlanul tovább a nehézségeiket.

Sajnos jó terapeutát találni nem két nap. Amíg nem tapasztalsz egy jót, addig nem tudod, hogy milyen a rossz, pedig akihez jártál az egyértelműen rossz, ha nem volt változás egy év alatt. Egy jóval már egy hónap alatt érzed, hogy van értelme hozzá járni. Nyilván egy hónaptól még nem változik az életed, de azt érzed, hogy megmozgat-e érzelmileg, kapsz-e új szempontokat. A terápia működik, valahogy ki kéne beszélned, hogy kipróbálj egy (vagy több) új terapeutát.

Szerintem ennek a keresztülvitele is működhet úgy, hogy hízelegsz nekik egy sort, hogy ők milyen menő és haladó szellemiségű szülők, hogy hagynak téged kísérletezni, sőt támogatnak benne. (#2)