Hogy dolgozzam fel, hogy nem látogattam a beteg apámat az utolsó éveiben?

ne haragudj, nem olvastam végig mindent.

szerintem teljesen normális, hogy olyan fiatalon nem voltál elég erős ehhez, amikor huszonévesen rám hárult a felelősség, hogy ápoljam az alzheimeres nagymamám, nagyon sokáig tartott nekem is feldolgozni az egészet, szóval teljesen megértelek, és szerintem apukád is megértette, sőt, szerintem ő is jobbnak látta, hogy nem látod abban az állapotban ilyen fiatalon. Amikor anyukám a halálos ágyán feküdt hatalmas fájdalmak és kínok közepette, akkor voltam 20, kifejezetten kérte a nevelőapámat, hogy semmiképp ne engedjen bemenni hozzá, mert nem akarja, hogy így emlékezzek rá.

Fel a fejjel, nem csináltál semmi rosszat.

Én sem ítéllek el.

Viszont ezt hívjuk karmának.

Hasonló helyzetben vagyok, de nekem még csak néhány napja halt meg az apám, még temetés se volt, most lesz a héten.

Az én apám is alkoholista volt, de alkohol nélkül is erőszakos természete volt. Kiskoromban a nevelési módszerei között szerepelt féktelen üvöltözés, bútorok és ajtók csapkodása, bántalmazással való fenyegetőzés ("eltöröm a karod" és hasonlók), tényleges fizikai erőszak (pofon, fenékre verés), kamrába zárás és egyéb olyan dolgok, amikre gyerekként azt hittem, az apák egyszerűen csak ilyenek, de így utólag már látom, hogy ezek nem normális dolgok egy egészséges szülő-gyerek kapcsolatban. Kamaszkoromban és felnőttkoromban előfordult, hogy nézegette, fogdosta a fenekemet és a mellemet, főleg miután ivott. A gondolkodásmódja is nagyon ellenszenves volt nekem mindig, homofóbia, rasszizmus, fogyatékosellenesség, szexizmus és amit még el tudsz képzelni. Szóval sose volt vele belsőséges kapcsolatom, tulajdonképpen nem is nagyon beszélgettünk soha 5 percnél hosszabb ideig, pedig az én szüleim nem váltak el, szóval mellette nőttem fel. Annak ellenére, hogy sok gyerekkori traumát okozott nekem és felnőttként is gyakran az agyamra ment, tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokat dolgozott egész életében, hogy a családot el tudja tartani, mindig megvolt mindenünk, és egyébként ha épp olyanja volt, akkor tudott vicces és jó fej is lenni. Szóval egyelőre nem igazán tudtam még hova tenni a halálát, pedig évek óta készültem rá lelkileg, mert már régóta nagyon súlyos betegségei voltak.

Menj ki a sírjához, vigyél egy virágot és 'beszelgess' vele, mondd el, hogyan érzel, kérj bocsánatot. Én legalábbis így tennék a helyedben. Szerintem segít feldolgozni.

Másik verzió, írj neki levelet.

másnál is előfordul az ilyen"baki", csak nem beszélnek róla...általában szégyenlik.

Én úgy vezeklek az apám emlékének, hogy évek óta éjjel-nappal ég egy (led)gyetya a szobámban. Ez emlékeztet rá, és meg is nyugtat.

Nézd, én nem fogom simogatni a lelkedet. Sem a válás, sem a kamaszkor, sem a párkapcsolat, a másik súlyos lebetegedése meg főleg nem indok arra, hogy az ember hátrahagyja a szüleit.

De ezen már kár rágnod magad, változtatni úgysem tudsz rajta.

Ebben az esetben szerintem álságos lenne bármi "feloldozást" adni, meg azt mondani, hogy "nem baj".

Max. azt lehet mondani, hogy tanulj belőle, és bánj jobban másokkal.