Meddig "normális" a családi házban élni?

Na látod ott a gond, hogy nem akarsz önállósodni, hanem berendezkedsz ott hogy a gyámjuk legyél.

Ne haragudj, én is rosszul vagyok éjjel, fél éven belül 2 szer vitt el a mentő, mégsem szeretném hogy a nyakamon rohadjanak a gyerekeim, mert nem az ő dolguk a felügyeletem.

Szerintem kényelmes ez neked, meg az ősöknek is.

Viszont, hogy akarsz így magánéletet, családot? Hogy viszel oda barátokat, szerelmeket?

Én a mielőbbi önállósodás pártján állok ha ez anyagilag megengedett.

Nyilván nem teszem ki a gyerekemet az utcára, de arra terelgetem őket, hogy minden szempontból a saját útjukat tudják egyengetni. Ez nem teljes ha ittmaradnak még 30 évesen is.

9: Totál megértelek, kérdező, csak az a baj, hogy ez valószínűleg jobb nem lesz, csak rosszabb az idő előre haladtával. A szüleid idősödnek, lesz egyéb egészségügyi gondjuk is még. Akkor te az egész életed arra szánod, hogy őket ápold, hogy ott legyél, ha kellesz? Így saját családot alapítani nehéz lesz. De ha még így érzed jónak, teljesen rajtatok áll, hogy maradsz-e. Viszont minél tovább halogatsz valamit (bármit, nem csak ezt) félelem miatt, annál nehezebb lesz később, mert a félelemből kb már várat építesz magad köré, még akkor is, ha nem racionális.

Egyébként én ismerek olyat, aki 30-on túl van, és még otthon él, mert nem találta meg azt az ugródeszkát, amivel össze tudná kaparni magát anyagilag, hogy elköltözzön, a szülei meg eléggé lerabolják az összes pénzét (minimálbérből elkérik a 80%-át kb), miközben mindkét szülő is dolgozik. Lehet mondani, hogy hát de megpattanhatna, összeköltözhetne mással, stb, de tudom, hogy nem mindenkinek opció ez. Őt sose csesztetném azzal, hogy költözzön el, mert tudom, hogy ha tehetné, menne. Magának főz, magának vásárol mindent, ami telik a maradék pénzéből.

Meg ismerek olyat is, aki szintén 30on túl van, a munkája tűrhetően fizet (jobb a minimálbérnél), mégis otthon döglik az anyjánál, aki mos és főz rá.

Azért mondtam a két példát, mert az egyik szerintem teljesen érthető, a másik meg csak szánalmas. Szóval önmagában az, hogy valaki otthon él tovább, nem baj, ha indokolt, de ne a félelem legyen az ok. Ez is a felnőtté válás része. Ha meg sosem vállalsz rizikót, az egy elég unalmas és egysíkú élet lesz.

Ja, és nyugodtan lepontozhatja ezt a válaszomat is az összes mamahotelos fotelhuszár, az sem zavar.

Én 27 évesen költöztem el végleg. Kicsit más volt, nekünk volt egy vendégházunk, és abban laktam külön, de az a szüleimé. Sose akartam sokáig maradni, de idő volt, amíg lett elég pénzem elmenni. Nem herdáltam a pénzem, folyamatosan dolgoztam és tettem félre, és mindent magamnak csináltam (házimunka, főzés, stb) de nekem így se volt jó úgy "otthon" lakni, hogy egyfolytában ott vannak, hogy senkit nem lehet úgy áthívni, hogy ne vegyék észre, ha nem jöttem haza 2 napig már hívogattak, hogy hol vagyok amúgy, persze csak érdeklődés, de engem idegesített.

De akinek nincsenek extra gazdag szülei és önerőből kell venni valami ingatlant, annak a mostani árak mellett nehéz dolga lesz. Szóval szerintem valahol érthető, hogy nem könnyű lelépni. Albérletre meg nem éri meg váltani, ha a fizetésed több, mint fele kuka.

Amíg nektek megfelel.

Én 23 évesen úgy leléptem otthonról, mint a sicc. Öcséim a kedvencek, fogalmazzunk úgy, én meg "csak a lány" voltam, úgyhogy amint lehetett, költöztem.

Azóta amúgy sokkal jobb a kapcsolat a családdal :)

De öcsém pl 26 és még otthon él, mert őneki "szabad". Nem izgat, szegény rosszabbul jár, mert tök nem önálló, sajnos. :(