Min múlik, hogy egyes családokban a gyerek korán önállósítja magát, máshol felnőttként is szüleitől várja döntései irányítását?

Hogy konkrétabb legyek:

Nálunk pl anyukám annyira alávetette magát nagymamám kénye-kedvének, hogy még nagymama élete utolsó éveiben is szinte pórázon tudta rángatni, akkor is, amikor jobb lett volna nemet mondani.

Magamon is azt látom, a szülői (sőt nagyszülői) intelmek még középkorú felnőttként is túlzott hatással vannak rám, még ha csak tudat alatt is, de nem tudok igazán önálló lenni olyasmikben, amiben anno eléggé meg volt kötve a kezem.

(Pl a párválasztást illetően csak utóbbi években lettem elég rámenős, addig nem is voltak nagy sikereim. Állhat-e emögött, hogy szüleim még egyetemista korom elején is azt hajtogatták, óvakodjak az ilyen irányú elfoglaltságtól, mert az a tanulás rovására megy, és egész jövőmet nem lesz majd mire alapozni? Sőt középsuliban ofő + biosztanárok is ezt hajtogatták az egész osztálynak, ez meglehetősen egybeesett szüleim álláspontjával, noha amúgy pont ezekre a tanárokra anno sem én, sem szüleim egy rakás okból nem néztünk fel túlzottan. :-D)

Ez valami Stockholm-szindróma? Mert az OK, hogy szüleinket véghetetlenül szeretjük, de ez akkor is egyfajta pszichológiai rabság. Más is van így? Hogy vette végül kézbe saját életét (ha sikerült)? Tegyük hozzá, szüleim szeretnék, ha jobban kézbe venném saját életemet, de ez némely tekintetben vhogy belülről nem megy. Milyen lelki tényezők állhatnak emögött?