Most mit kellene tennem?

Apum beszélni szeretne velem. Néhány hete azt mondta, hogy arról szeretne beszélni velem, hogy miért mentek szét anyummal. 8 éves voltam mikor szétmentek. Ennek már 7 éve, hogy apum elköltözött otthonról. Sosem izgatott a tény, hogy jaj úristen szétmentek. Sosem gondolkoztam el azon, hogy miattam történt e esetleg. Az ő kapcsolatuk volt. Ők rontották el. Mindig úgy gondolkoztam, hogy az vagyok aki vagyok, és amit gondolok magamról. Sose gondoltam magam áldozatként. Pedig sokat csúfoltak az osztálytársaim, bántottak, és habár nem vették észre de a szüleim is bántottak, ahogy rám néztek, ahogy beszéltek velem, mert nem voltam tökéletes... Ezzel nekem nem lenne semmi problémám.Ezt dobta a gép, ezek a kockák jutottak nekem, és ebből fogom felépíteni az életemet.Viszont most az, hogy apum beszélni akar, arról amit én sosem tudhattam, egy kicsit felkavar.

Mielőtt elköltözött, volt egy nagy vitájuk. Nem mondom, hogy nem vettem volna észre, hogy gond van kettőjük között... Mert láttam, hogy van. Láttam apámom a féltékenységet, láttam, hogy a munkába vonul inkább, mintsem itthon legyen. Ez a vita viszont teljesen más volt. Kiabáltak egymással, tányérokat dobáltak, és ami ilyenkor szokásos... Teljesen lényegtelen dolgokat vágtak egymás fejéhez. Próbálták vissza fogni magukat, hogy ne kelljünk fel rá, de ez nem sikerült. Én felébredtem. Nem mertem kimenni.... vagy inkább nem akartam. Nem akartam szólni nekik, hogy hahóóóó!!! én is itt vagyok... Inkább leültem a szobám ajtajában, és hallgattam, hogy mik azok a problémák amiket nem tudnak megbeszélni értelmesen.Ekkor apum anyum fejéhez vágta, hogy megcsalta anyum, és hogy nem ő az én apám. Akkor egy kicsit reménykedtem, hogy anyum tagadni fogja, hogy ellenkezni fog.... de nem... Annyit mondott, hogy ezt már régen megbeszéltük... és így kiderült hogy én nem teljesen az vagyok akit elsőre gondoltam, és akit apumként hittem, az vér szerint nem igaz. Eltelt talán 3 év. Nővéremmel nagyon roszba voltunk(mindig IS)... csak így hozta a sors... nem utáltuk egymást, csak nem értettük a másikat.Aztán ő megtudta egy titkomat, hogy nagyon fiatal dohányos lettem. Azt hittem szalad anyámhoz és elmondja neki.De ehelyett megígérte, hogy nem fogja elmondani neki. Nem helyesli, de neki már nincs köze ehez (9 év van köztünk, és ő már akkor eggyütt lakott a mostani férjével) És rájöttem arra hogy neki bármit elmondhatok. Nem is telt el sok idő, és beszélgetés során szóba jöttek anyumék. És hát elmondta hogy ő is tudja, bár ő csak a megcsalást, ugyanis ő rajta kapta anyumat egyszer.Visszagondolva ezekre a dolgokra, úgy érzem most, hogy nem változott semmi semmit. Max annyi hogy nővérem nagyon közel került hozzám... de attól függetlenül apumat apumnak tekintettem. Sose gondolkoztam, hogy ki lehet az igazi apám. Sose akartam megismerni őt. Sose vágtam anyám fejéhez a félre lépését. Valahogy úgy éreztem, hogy ha bár köze van az életemhez, attól nem leszek se több, se kevesebb... inkább úgy döntöttem, hogy felnövök... De most apum beszélni akar egy olyan régi és talán neki fájó dologról, amit én már rég tudom, és nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek... Hogy hallgassam meg, hogy nem ő az apám? hogy reagáljak rá? mondjam meg neki hogy már réges rég tudom, vagy lepődjek meg? sírjak rajta? szidjam anyámat? vagy inkább kerüljem el, térjek ki az elől amit mondani akar? Ti mit tennétek a helyembe?