Miért érzem azt hogy már nem szeretem a gyerekem?

Elvárásokat támasztasz felé, úgy kezeled, mint, ha magadnak "csináltad" volna őt...

S most csalódott vagy, mert nem hozza az elvárt dolgokat.

A problémád forrása te magad vagy, a te fejedben kell helyükre kerüljenek a dolgok. Amit a lányod csinál, az teljesen normális.

Félsz az elkövetkező éveidtől, kilátástalan a jövőd, az elcseszett életedért is a gyerekedet teszed felelőssé, csak mert nincs kéznél más?

Kényelmes, gyáva és önző hozzáállás. Nem a lányod kívánkozott erre a világra, de ha már így alakult, ne nehezítsd meg neki, ami amúgy sem olyan könnyű, mint azt te gondolod.

Főleg, ha nem olyan családi életet akar, amilyen példát gyerekként tőled tapasztalt.

Neked játékbaba kellett volna, az mindig kicsi marad, nem pofázik vissza, nem tesz kísérletet arra, hogy felnőtté váljon, függetlenedjen, nincs önálló akarata.

Nem tudom, te hogy élted meg az ifjú éveidet, de ha nem akarod tényleg, igazán elmarni, akkor ne akard, hogy még mindig otthon üljön rózsaszín fényképalbumokon merengjen, egy magányos, megkeseredett ember váljon belőle. Nemhogy örülnél, hogy tanul, a maga lábára akar állni, a jövőjét alapozza. Keress egy élettársat, barátot, házikedvencet, új célokat, és tegyél le arról, hogy a gyereked legyen a "mindened". Nem tulajdonod, és ha ezt hibájául rovod fel neki, akkor ne lepődj meg, ha tényleg faképnél hagy.

Engedd el és ne várj tőle félreértelmezett szeretetet, ú.m. "hálát".

Nem hálátlanságot tapasztalsz, ha az következne be, amitől félsz.

Csak tükröt tart eléd.

Ha pedig mégsem, akkor tudd, hogy nem azért fogja majd a kezed, mert hálás! Hanem, mert önzetlenül szeret. Ahogyan te őt nem.

Egy mérgező szülő vagy a sok közül.

Ezeknek az embereknek találták ki a házikedvenceket. Bemész megveszed hazaviszed. Nem kell hozzá vajúdni, meg a hormonháztartásod sem borul fel. Néha össze kell kaparni a sz.rát, de egyébként aranyos, szőrös. Odabújik vagy kedvesen csóválja a farkát. Aranyos, jólnevelt, szófogadó, te leszel a mindene. Pont ahogy leírtad. Viszont nem rak be elfekvőbe.

A gyermekvállalás viszont egy magasabb rendű történet, ez nem az a műfaj, amit az ember így tizen x év után megbánhat vagy meggondolhatná magát.

Szerintem is troll, de kicsit(nagyon kicsit) átérzem. Szeretem és nem az a bajom, hofy feladtam mindent, csak nem így képzeltem...

A fiam nagyon szorongó, enyhén autista, amit csak kamaszkorban diagnosztizáltak. Az egész életünk egy pszichológushoz, pszichiáterhez, gyp-hez járás. Folyamat meg akar halni, bántani magát mióta csak a világon van, közben mindent megteszünk érte, de tényleg. Sok beszélgetés, programok, kirándulások, 40ezer zsebpénz csak úgy bármire. Mindent előteremtek erőn felül is, csak jól érezze magát.

Cserébe minden szar, semmihez nincs kedve, senki nem érti meg, néha tör-zúz csak úgy, pl olyanért, hogy 2 percig nem találja a telefonját.

Néha úgy érzem, nem erre vállalkoztam... nagyon nem.