Felnőtt fejjel hol van az a pont ahonnan levennétek a kezeteket egy önpusztító és makacs, "nemkellnekemasegítség" szülőről?

Nézd ez annál sokkal jobb mintha a fordítottja lenne, rádakaszkodna, beköltözne hozzád, nálad dajdajozna és élősködne rajtad.

Megmondta, hogy nem kell segítség, gondolom hivatalosan beszamítható felnőtt ember. Akkor meg?

Tartsd vele a kapcsolatot valamennyire rendszeresen, tudja hogy elérhet ha baj van, és ennyi. Nem a gyereked.

Én megértelek téged is, de őt is.

Te nyilván aggódsz érte, mert szereted.

Ő pedig nem akar mások terhére lenni, ezért mondja, hogy "jól van" és "nem kell neki segítség".

És ő is pont azért csinálja ezt, mert szeret téged és nem akar terhelni a problémáival.

Ez egy nagyon nehéz helyzet, de egy őszinte, komolya beszélgetést (amikor éppen "normális") mindenképpen megejtenék vele.

Szerintem amúgy te is kérhetsz tanácsot szakembertől, hogy ilyen esetben mi a teendő.

Ha nem okoz nektek külön kárt / fájdalmat, (veszekedik/tör-zúz stb..), akkor próbáld meg elfogadni. Tudom, én is azt mondtam, hogy soha nem fogom elfogadni, hogy apám piás, de végül mégis elfogadtam, hogy ez hozzá tartozik sajnos. Már nem él, de legalább az utolsó éveiben jó volt a kapcsolatunk, nem maradt kifejezetlen az egymás iránti szeretetünk.

Egy nagy levegővétel után légy teljesen egyszerűen őszinte vele, mondd el, hogy nem akarod megváltoztatni, ő a te apád, neki köszönheted a léted, azt is, hogy olyan (jó ember) lettél, amilyen, csak jót akarsz, de szereted őt így is - úgy is, csak szeretnéd, ha tovább veletek lenne, és ezért ő is tehetne azzal, hogy kicsit vigyáz magára.