Miért nem tudok segítséget elfogadni? Miért akarok vajon ennyire egyedül boldogulni?

Szia én 22 vagyok és nagyon hasonló helyzetben vagyok, magamból kiindulva azt tudom mondani, hogy valamikor a múltban, volt az életedben egy olyan időszak, amikor szükséged lett volna a szüleid segítségére valamilyen formában (akár lelki támogatásra) és nem kaptad meg. Így az önbecsülésed azt súgja, nincs szükséged segítségre, megoldottad régebben is anelkul a dolgaidat és most is meg tudod. A másik tippem pedig az, hogy egyszerűen nem szeretsz "tartozni" még ha nem is várnának tőled semmit cserébe, te inkább tisztábbnak érzed, ha te magad oldod meg a dolgaid önállóan. Szerintem ez jó dolog egyébként :)

Kamu.

A szülő dolga támogatni a gyereket, amíg az tanul. Ha nagyon csórók a szülők, akkor persze más a helyzet, de nálatok gondolom, nem ez van. Nem értem, miért akarsz mindenáron dolgozni, utána meg szívni fogsz, amiért nem vagy jó szakember.

Ki mást támogassanak őszintén? Ez így van rendjén hogy segíteni akarnak.

A rossz érzésnek mindig oka van. Hogy indokolt vagy kicsit eltúlzod, arra egyedül te tudnál rájönni. Abból ahogy felnőttél. Hogy kellett-e úgy érezned, áldozatot hoznak érted, hogy szándékkal vagy akaratlanul, de éreztettek-e olyat, hogy te ezért tartozol. Vagy volt-e olyan, hogy kaptál valamit, szívből örültél, majd abban a pillanatban figyelmeztettek, hogy azért az nem jár ám csak úgy. Vagy ezer más. Az okát más nem tudhatja rajtad kívül, de az érzés valamiért ott van, kellemetlen neked. Nem muszáj kibogoznod az eredetét, csak ha magadnak nem tudod megmagyarázni, akkor egész életedben, minden kapcsolatodban elkísér.

Én tökéletesen megértelek, bár bennem nem fiatal koromban merült fel az ilyen fajta "önállósodás", hanem később, amikor már házas ember voltam és meglehetősen szűkösen éltünk a Kádár-korban fiatal diplomásként. Tehetetlen voltam és kénytelenek voltunk szüleinktől elfogadni minden támogatást. Aztán amikor sikerült kiegészítő jövedelemhez jutnom, akkor már nem voltunk rászorulva erre a támogatásra, de ennek az volt az ára, hogy ténylegesen napi 10-12 órát dolgoztam. Most visszafelé nézve egész életemre, a kérdés kapcsán arra az összegzésre jutottam, hogy feltehetően a személyiség kérdése, hogy az ember mennyire veszi természetesnek vagy nyomasztónak a szülői vagy más) támogatást. Talán van benne szerepe némi enyhe szociofóbiának, amikor az az illető nehezen kér és fogad el más emberektől segítséget, hanem maga egyedül próbál meg előre jutni. Talán emiatt fogtam bele megtanulni olyan tevékenységeket, amelyek más szakmának a velejárói és sokkal nagyobb bennem az érdeklődés ismeretlen dolgok elsajátítása iránt, mint annak a józan belátása, hogy sokszor talán egyszerűbb lenne más segítségét kérni vagy megfizetni másnak bizonyos dolgok elvégzését.

Mert nem akarsz másoktól függőségbe kerülni. Alkati dolog.

Szerintem bár zavar, de azért mélyen büszke is vagy arra, hogy fiatalon önállóan boldogulsz.

Mindkettő rendjén van, az is hogy szülő támogatja a gyerekét és az is hogy nem akarsz tartozni (vagy úgy érezni h tartozol). Ha nagyon ragaszodnak a segítéshez, kérd hogy tegyék a pénzt egy számlára, végszükség esetén vagy pl lakásvásárláskor még jól jöhet. Aztán ha mégsem kell, majd rájuk költöd öreg korukban.