Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben? Csak a költözés?

Sziasztok!

Az a helyzet, hogy 25 éves lány vagyok és kezd nagyon tele lenni a hócipőm a szüleimmel. Még velük élek.

Amióta az eszemet tudom mindig mindent megkaptam amit csak kiejtettem a számon. Fényképezőgépet, ékszereket, laptopot stb. Szeretetben sem volt hiány, de mindig is úgy éreztem, hogy az édesanyám már túlzásba is viszi a szeretetet. Egyke gyerek vagyok, ezért nem oszlott meg a figyelem köztem meg más testvéreim között.

Édesanyámmal mindig az volt a bajom, hogy úgy érzem túlagyal, túlaggódik mindent, ami velem kapcsolatos és mindig mindenről tudni akar. Úgy érzem, hogy még így 25 évesen is nagyon rajtam akarja tartani a szemét. Mindenbe beleüti az orrát, állandóan magyaráz, hogy szerinte ezt így kellene, azt meg úgy kellene. Mindig is az agyamra ment ez a túlféltés, amit produkál irányomba. Ha megyek valahova mindig tudni akarja, hogy hova megyek, kivel megyek és várhatóan mikor jövök haza. Ráadásul sosem vagyok elég jó. Mindig mindenbe beleköt. Most miért ezt csinálod, miért nem azt és miért így csinálod miért nem úgy. Ő úgy érzi meg úgy gondolja, hogy mindig mindent jobban tud ezért állandóan jártatja a száját és mondja a véleményét még akkor is, ha nem kérte senki, hogy mondja el mit gondol. Vannak olyan időszakai, amikor állandóan csak panaszkodik és mindenkiben csak a rosszat látja. Ilyenkor mondogatja mindenkiről a negatív meglátásait és sosem jó neki semmi meg senki.

Édesapám talán egy fokkal elviselhetőbb. Kevesebbet beszél, de ő is mondogatja mindig azt hiszi, hogy mindent jobban tud és mindenben neki van igaza.

Annyira unom már tényleg ezt az állandó okoskodást meg mindenbe beleszólást meg nagyon sok minden még az idegeimre megy velük kapcsolatban.

Én úgy érzem, hogy egyáltalán nem vagyok meg nem is voltam soha rossz gyerek. Sőt, nagyon sok szülő úgy gondolom örülne egy ilyen gyereknek, mint amilyen én vagyok. Nem dohányzok, nem megyek minden hétvégén buliba, nagyon ritkán iszok alkoholt, nem drogozom, nem hozok minden héten másik pasit haza, vannak céljaim az életben és igyekszem is tenni értük. Már leérettségiztem, szakmám is van és tovább szeretnék tanulni egyetemen is és jogosítványt is szeretnék. Mindemellett kb 3 éve sok mindent magamnak fizetek, mert mindig volt valami munkahelyem. Nem kéregetek tőlük kölcsön semmire. Ha szeretnék valamit, akkor megveszem a saját pénzemből. De még velük élek, mert egy albérlet vagy egy lakás nem olcsó.

Az a legrosszabb az egészben, hogy mikor már tényleg felidegesítenek és úgy érzem, hogy elegem van és vissza merek szólni meg kimerek állni magamért, akkor mindig az a vége, hogy én vagyok a bunkó meg a hálátlan és nekem kellene bocsánatot kérni. Ők akármit vágtak már a fejemhez és rosszul esett nekem sosem kértek bocsánatot semmiért, de amikor én mondok valami olyat, ami nem tetszik nekik vagy bántónak érezték, akkor meg vannak sértődve és hetekig nem szólnak hozzám. Nem veszik észre, hogy a viselkedésükkel kicsinálnak idegileg, mert nem birom már ezt a túlféltést meg okoskodást és hogy ezzel elüldöznek maguk mellől és azt érik el, hogy nem akarom beavatni őket semmibe, mert állandóan jön a kioktatás meg a “majd én megmondom a tutit”.

Most van párkapcsolatom egy velem kb egyidős sráccal, de nem tart régóta a kapcsolat. Eddig jól megvagyunk és szeretjük egymást. Már itthon is bemutattam és ő is bemutatott engem náluk. Komolyan gondoljuk egymással ezzel a sráccal és úgy érzem, hogy talán ő lenne a menekülő út is innen. Mindketten keresnénk munkahelyet és vennénk egy kis közös lakást. Ezt az opciót látom jelenleg a legjobbnak.

Mi a véleményetek? Volt valaki hasonló helyzetben?