Meddig tartott amíg feldolgoztad a szülőd halálát (gyászmunka)? Mennyire volt életében szoros a köteléketek?

Évek, 2-3 év biztosan.

9 év távlatából megnyugvással gondolok rá, erős köteléket érzek, nem fáj már.

A gyász az sírás, emlékezés, a dátumok fontosak. Hagyni kell h fájjon h hianyozzon.

De közben én éltem az életem, Anyukám depressziós is volt és féltem h én is azzá válok, ha elhagyom magam.

A folyamat nekem Apukámnál hosszabb volt, ott másoknál is kimutattam a gyászt, belül jobban megzuhantam, de 18 éves voltam. Nem éltünk együtt, nem kotodtem hozzá erosen, viszont itt az elszalasztott közös eletünket is gyaszoltam.

Anyu volt a mindenem, de Ő hosszú betegség után halt meg, tudtuk h el fog menni. Ráadásul utána annyi teendőm volt, amit el kellett látnom, hogy külsőleg nem latszott annyira, de belül nehéz volt. 28 éves voltam ekkor. Másképp fájt, nagyon de végig azt éreztem h velem van és vezet, vigyáz rám.

Őszinte részvétem, az idő a gyógyszer

Fogadd részvétem!

Én az első nap összeomlottam, mert nagy fájdalmai voltak és erős szíve, így nehezen tudott itt hagyni bennünket...így fájdalmamban olyat mondtam, amit már akkor megbántam" hogy mért nem tud már meghalni", hogy ne szenvedjen már vele töltöttem az egész napot(24.-ét), de már napok óta nem volt magánál a folyamatos morfiumozástól. Nagyon sajnáltam abban a pillanatban, hogy a szíve ennyire küzd:)

A következő napokban nagyon erős voltam, tartottam magam, a nővérem és édesanyám a gyerekeim miatt. A temetés után jött egy erős mélypont. A hullámok jönnek mennek azóta is. Olyan mint ha csak pár hónap telt volna el...

Az édesapám pont ma 4 éve "távozott"...a napot sírással kezdtem és egész nap ő jár a fejemben. Este kimegyek hozzá...

Több barátnőm is elveszítette már vagy az egyik, vagy mind két szülőjét. Pont tegnapbeszéltem az egyikkel, aki már 19 éve. És ő azt mondta, hogy soha nem lesz könnyebb, csak megszokjuk talán az érzést, a veszteség érzését.

Az ünnepek és környékük nehéz.... de muszáj élnünk a saját életünk.

Úgy tud "velünk maradni" kicsit, ha beszélünk róla...sztorizunk.

Ahogy a 00:32 írja, valószínű, hogy ez senkinél sem pont ugyan úgy zajlik.

Nem volt szoros a viszonyunk, de azért persze mégiscsak megviseli az embert valamennyire. Nekem abban is szerencsém volt, hogy lehetett tudni hónapokkal korábban, hogy már nem fog sokáig élni, így a felkészülés már hamarabb elkezdődhetett.

Mivel nem volt szoros a viszonyunk, fájni nem fájt különösebben, inkább egy fojtogató szorongás volt a jellemző úgy bő egy évig. Nem változott semmi, de sokat gondoltam rá. Persze most is, de lassan enyhül minden :)

Nyilván az se mindegy, hogy áll az ember a halálhoz. Vallásosként én az "élet" részének fogom fel, nem tragédiának. Na de egészen más a természetes halál vagy a baleseti, erőszakos, túl korai... stb.

Anyai nagymamám halála megdöbbentett. Derült égből villámcsapásként, sokkszerűen jött, egyik pillanatról a másikra délután rosszul lett, Anyukám orvost hívott, az orvos mentőt azzal, hogy nem tetszik neki, ahogy a Mama kinéz (73 éves volt, illetve bő 3 hét múlva töltötte volna be a 74.-et), és hogy jó lenne egy-két infúzió... Benn a kórházban, este, pár órára rá pedig már halott volt.

Az ő elmúlása rettenetesen, iszonyatosan megrendített, teljesen a padlóra küldött alig 22 éves fejjel (1,5 hónappal a születésnapom után) , 2004 júliusában.

A Papa viszont urológiai és egyéb problémák tengerében, hosszas agónia után ment el három évvel később.

Apai nagyszüleim váratlan távozása szintén sokkszerűen hatott volna rám, ha nem elmondásból értesülök róla később. (Ugyanis nagymamám meggyilkolta a nagypapámat, majd azonnal magával is végzett.)

Nem volt mit feldolgozni rajta, mivel nem egy negatív dolog ez.

Nagyon szoros kötelék volt. Sokkal nyíltabban, és közelibben beszéltünk, mint más emberek a szüleikkel, nevelőikkel.

Nem volt gyászom.

Mivél nem volt gyász, nem csináltam alatta semmit se.

Hát.. meghalt, hívtak telefonon, hogy mizu. Egyből meditálni kezdtem hozzá. Utána még 3 napig meg megszólítottam. Mutattam neki dolgokat, felkészítettem a továbbhaladásra.

Aztán ennyi.

7 hónapja vesztettem el az édesapámat, mindig is betegeskedett, rengetegszer volt életveszélyben mialatt én felnőttem, de az utolsó egy évében rohamosabban romlott az állapota, éreztük hogy szorul a hurok, de azt hittük jobb lesz, de nem így lett, végül elég hirtelen vesztettük el, egyik nap még kiengedték a kórházból hogy jobban van, csak pihennie kell, 2 hét múlva meg már nem tudtam vele beszélgetni, itthon ápoltuk anyukámmal. Most 22 éves vagyok, és egyszerre érzek fájdalmat, szomorúságot, dühöt. Majdnemhogy végig néztem a halálát, és azt ahogy az édesanyám darabokra hullik mellette. Velük éltem, sok esetben rám voltak szorulva, így azért elég szorosnak mondható a kapcsolat, pontosan ezek miatt nem tudtam itt hagyni őket, pedig nagyon szerettem volna élni a saját életemet, elköltözni, úgy élni mint más fiatalok ennyi idősen. Az utolsó napon amikor vele voltam én etettem meg reggel...

Nekem borzasztóan fájdalmas volt(még mindig az) ez az időszak, nem érzek enyhülést, azt sem tudom mi segít. De úgy érzem, hogy ez nem egy olyan dolog ami elmúlik a jövőben, ez már a részem, az elvesztése, amit végig néztem, amit megéltem. Teljesen megváltoztat, és már semmi sem a régi, sem én, sem a körülmények. A környezetemben nem sokan vannak akik ennyi idősen hasonlót éltek át, ezért a barátaim többségével nem is tudok erről beszélgetni, legtöbbjük nem nyitott rá, nem tudják kezelni a velem egykorúak a halál gondolatát, így az én veszteségemmel sem szeretnének foglalkozni, terelik a témát. Ez nekem nagyon megnehezíti az egészet, mert ekörül járnak a gondolataim sokszor, sőt mondhatni minden nap.És persze sokszor jó az elterelés, de kellenek pillanatok amikor megélheted azt ami veled történik.

Én ennyit tudnék erre a kérdésre válaszolni, bocsi ha kicsit hosszúra sikerült.