Mit tegyek, úgy hiányzik a fiam és amikor hazalátogatnak a párjával, akkor is csak páros programokat szerveznek, s ha itthon vannak, akkor meg elvonulnak kettesben?

Mondjuk legyen saját életed, amelyben nem a fiadon lógsz, amikor hazamennek.

Ez még nem jutott eszedbe? 28 éves FELNŐTT férfiról beszélünk, aki nyilván nem hagyja magára a barátnőjét, amikor hazalátogatnak.

Miért, meghalna a barátnő ha pár percre magára hagyná a pasija? Ennyire szimbiózisba élnek vagy mi?

"FeLNőtTeK" aham... Felnőtt nőként a barátnőnek is lehetne annyi esze, észrevehetné magát, ha rokonlátogatóba mennek anyucihoz aki évi 3-4 alkalommal látja a fiát akkor talán szeretne vele pár szót váltani. Az év többi részében összetapadhatnak, annyira kva nehéz kibírni 1-2 órát a másik nélkül? A fiú meg egy hálátlan kutya. Már bocs kérdező. Arra jó az anyuci hogy megspórolják a szállás árát, kaja árát, és jöhetnek MO-ra ingyen nyaralni. Na de nehogy már hozzá merjen nyúlni őfelségéhez anyucika. Nem szabad! Felnőtt ember!! Neemmm szabad megérinteni!!!

Közös családi programot is lehetne szervezni, de a fiú nem kíváncsi a szüleire. Csak az ingyen ellátás kell.

Hát nem tudom. Ha anyóséknál vagyunk, párom általában be van fogva dolgozni (csinálja a kertet, vágja a fát, szóval ami anyuéknak nem megy annyira). Én meg addig eljópofizgatok a családdal, mert jóban vagyunk, nincs gond, ha hazamegyünk hozzájuk, nyilván nem én vagyok az első.

De nem vagyunk összenőve sem, ha úgy megy haza, hogy sok a dolog, szimplán nem megyek vele, mert minek.

De ezzel együtt, ha a kedves mama kitalálná, hogy akkor ő most programozni akar a picifiával, én meg kuksoljak már egyedül náluk a szobában addig, mert épp szeretetrohama van, és útban vagyok... hát, asszem félreállna a szám, bocs.

Meg kell beszélni előre, hogy anyuka családos programot szeretne, ha legközelebb egyedül megy haza a srác, ennyi. Ha előre le van fixálva, nyilván nem fog haverozni meg kockulni.

Eleve a kérdező heti szinten hívogatja a fiát. És gondolom nem 5 perceket szoktak beszélni a kérdező habitusából gondolva, hanem 1-2 óráig nyaggatja akkor is, ha a fia semmit nem mond.

Évi 2-3x haza látogatnak egy hétre.

Segítek, ha nem megy. Nyaralni mennek haza. Kirándulni. Szórakozni. Nekik ez nem szülőlátogatás, hanem az éves szabadságuk letöltése, ahol kettesben pihenne a párjával. Az mellékek, hogy az anyjával is beszélget kicsit.

A kérdező fia nyilván beszél az anyjával egyébként. Evéskor is beszélhetnek, előtte és utána is. Nyilván nem tudják teljesen elkerülni egymást 0-24.

De az nevetséges, hogy az anyja itt nyíg, hogy neki ölelések kellenek, hogy szagolgathassa a fiát, meg hogy legyen anya fia nap, holott tök egyértelmű, hogy a fia nem vágyik csak az anyjával lenni napokat a szabadságán, mert bőven elég neki a heti egy telefonos zaklatás, meg az az ölelés az a puszi amit érkezésükkor kapnak, meg elmenetelkor, meg az a beszélgetés amit ebéd közben megejtenek.

Én mindkét oldalt ismerem már. Gyerekkorom óta irritál, ha valaki hozzám ér, ritka kivételtől eltekintve. Ez azt jelenti, hogy szó szerint elhúzódok az ölelgetés, puszik elől, a padon arrébb csúszok, ha túl kevés marad a köztes hely a mellettem ülővel. Anyám minden alkalommal kierőszakolja az ölelést és utálom. Nem élek külföldön és néhány hetente találkozunk, de így sem érdekli. Már inkább a gyerekeimen éli ki eme hajlamát szerencsére. Ő sem értette soha, mi bajom, és tiszteletben sem tartotta sokáig. Azóta kellemesebb a hangulat, ha találkozunk.

Nekem van 2 gyerekem. Az első ugyanolyan, mint én. Önálló, figyelmes, okos, de amúgy utálja a tapadást. Nála érzem már, hogy úgy megsimogatnám a szép fejét, a puha bőrét a kezén, amíg ilyen kicsi (5 éves) vagy egy jó teljesítmény után felkapva megölelném. De ő azt díjazza, ha helyette megtapsolom. Elfogadom, mert emlékszem még, milyen nyomasztó, folytogató tud lenni a nyomulás.

A második gyerek folyton ölel, hozzám ér, hív, mindent velem akar csinálni, olyan cuppanós puszikat kapok, mint a mesében. Őt ölelgethetem sokat (ahányszor ő jelzi, nem én kezdeményezem), de van olyan is, hogy meglát valami érdekeset és eltol, mert oda akar menni. Egész könnyű megállni, hogy ne marasztaljam, hanem engedjem az útjára. Eljön az idő, hogy üres lesz a szobájuk és mással töltik az időt, erre már most edzek. Biztos, hogy még nem tudom, milyen nehéz lesz, de nem telepedhetek rájuk, még könnyes boci szemeket meresztve sem.

Te se azon keseregj, hogy miért nem veled van, hanem azt nézd, hogy boldog.

Már attól rosszul lettem, hogy a kérdést elolvastam.

Ezt is mint nagyon sok mindent mást, csak az ért meg, aki ugyanebben él/élt.

A kérdezőben az én anyámra ismertem, aki totál megakart fojtani. A heti zaklatás, amiben a semmiről beszélt órákon keresztül, a “menjünk el csak kettesben ide oda”, a nyűglődései, a “még több időt akarok veled” nyaggatásai, hogy nyalni falni akart minden alkalommal, holott bas*ki, 28 éves voltam már akkor.

Csak azt akartam, hogy ne legyen rám telepedve.

Nem értette meg.

Hát azóta egyáltalán nem beszélek vele és sokkal boldogabb vagyok. :)

Te is így jársz majd előbb utóbb.

Talán szerezz magadnak egy pasit. És válj le a 28 éves gyerekedről.