Ahhoz szól a kérdés, aki nem tudott elbúcsúzni haldokló szülőjétől, vagy más szeretett személyétől: fel tudtátok dolgozni? Mennyi idő múlva enyhült a fájdalom?

Nekem a mai napig fáj... pedig több éve történt.

Aput baleset érte, elvitték másik megyébe, mert itt épp nem volt orvos (zárója szerint azonnali műtét lett volna szükséges), váratták 10 órát a szállítással. Este végül megműtötték, mivel nem tudtuk, mikor viszik, sőt, azt sem, hova, ha nincs mentőápoló ismerős, aki szólt, hogy na, most megy a heli, senki nem is szólt volna, hol találtak helyet.

Másnap reggelre beszéltük meg a fogadó kórházzal, hogy mehetünk, a liftben voltam, úton az ITO felé, amikor hívtak, hogy meghalt. Sokszor agyalok, hogy ha fél órával előbb indulunk, ha nem megyünk be a teszkóba, hogy vegyünk neki pár cuccot a kórházba...

Apám váratlanul halt meg 55 évesen tavaly előtt decemberben. Tök random megállt a szíve. Várható volt, hogy ez lesz amúgy, csak az nem, hogy mikor, rendszeresen mondták neki az orvosok, hogy fogyni kéne, mert nem fogja bírni a szíve, csak bszott rá.

Amikor megtudtam, hogy meghalt, mi már egy hónapja nem beszéltünk kb. Együtt éltünk, de én kollégista voltam, havonta jártam haza, ő nem szeretett telefonálni, szóval csak akkor beszéltünk, amikor otthon voltam. (De amilyen volt a kapcsolatunk, a beszéd többnyire annyi volt, hogy ha hazaértem, akkor köszöntem, meg távozáskor szintén) Amikor megtudtam a halálhírét feldühített, felzaklatott, de nem szomorított el. Dühített, mert nem kellett volna meghalnia, ha követi az orvosi utasításokat, konkrétan úgy éreztem, hogy cserben hagyta anyámat, mert neki valami számomra megmagyarázhatatlan okokból szüksége lett volna apámra. Felzaklatni meg azért zaklatott fel, mert feljött az összes emlék abból az időből, mikor nem idegenekként voltunk el egymás mellett, hanem ivott, és ja... Ezekre nem gondoltam évekig, amíg meg nem halt.

A szomorú nem vagyok, nem fáj, hogy nem volt búcsú, a halálát feldolgoztam, de flashbackjeim azóta is vannak azokról a bizonyos emlékekről.

Nagyszüleimet nem látogattam meg az utolsó napjaikban. Nem akartam őket úgy látni, akármilyen rosszul is hangzik.

Viszont én hiszek a túlvilágban, és rendszeresen beszélek hozzájuk, ők pedig álmaimban szoktak válaszolni. Engem ez nyugtat, így mindent el tudtam nekik mondani, amit életükben nem tudtam/ nem akartam.

Az én esetem egy kicsit más.

9 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám. Bár éreztem, hogy a helyzete súlyos, nem fogtam fel, nem értettem meg, hogy bármikor elmehet. Egyszer anyukám elment hozzá a kórházba és megkérdezte, szeretnék -e vele menni. Nemet mondtam. Utána, délután telefonáltak, hogy meghalt.

Iszonyúan rossz érzés.

Én az apámtól nem tudtam elbúcsúzni.

Idővel sikerült feldolgoznom és megbocsátanom neki.

Azt hiszem magamnak is.

És amikor megbocsátottam, akkor múlt el a fájdalom is.

9 éve halt meg anyu. Talán most már nem fáj annyira....de még mindig fájdalmasan gondolok arra, hogy az utolsó beszélgetésünk az volt, hogy kérdezte, másnap reggel fel megyek-e hozzájuk?

Reggel hívott apu, hogy elvitte a mentő, sokadik stroke -ja volt, nem volt magánál. Hónapokig kórházban volt, de nekem nagyon rossz volt bemenni hozzá... nem volt magánál... ráadásul kismama voltam.

Amikor meghalt, egyedül volt... ☹️

Ezt senki nem tudta, mikor fog bekövetkezni. Mi bíztunk benne, hogy nem fog.