Mi lenne a megfelelő hozzáállás egy SNI-s, illetve krónikus beteg gyerekkel szemben?

Óriási különbségek vannak az általad felhozott állapotok között, így máshogy is kell "kezelni".

Egy konkrét betegséget, mint a cukorbetegség, epilepszia... nem lehet se eltitkolni, se pusztán "elfogadással" gyógyítani. Diéta, inzulin, gyógyszer kell és a környezet edukálása IS.

Autizmus esetén meg...

11 éves gyerekem "nem tudja". Nem képes beemelni az infót. "Mindenki máshogy fura, különbözőek vagyunk" - ez az álláspontja.

Ha megkérdezed, hogy mit jelent az a szó, hogy autizmus, nem válaszol. Ki autista? Nem tudja.

De azt tudja, hogy ki hasonlít rá az osztályból. Még azt a gyereket is azonosította, akinek nem publikus a diagnózisa, nem sni-s, nem jár vele fejlesztésre. Jár pszichológushoz is. Teljesen elzárkózik.

Azért ezeknek a betegségeknek a többségével simán lehet teljes értékű életet élni. A cukorbetegséggel született gyerekeknek pl az a normális, hogy ők nem ehetnek akármit és szurit kapnak/adnak be maguknak. Az epilepszia is gyógyszeres kezeléssel többnyire jól kordában tartható és akár ki is nőhetőek bizonyos típusai. Párom nagynénje pl vagy 20 éve tünetmentes, semmiben sem akadályozza, néhány spéci dolgot kivéve (pl szeretett volna stewardess lenni, emiatt nem engedték, azért ezen túl tudott lépni).

A diszeseknek másfajta tanulás kell, korai fejlesztéssel akár teljesen leküzdhetik a hátrányaikat. Nekem pl diszgráfiám volt, fejlesztésre jártam két évig, második osztály végére pedig szép- és helyesírási versenyekre küldtek (ezzel szemben volt egy osztálytársam, akinek az anyja nem volt hajlandó elfogadni a gyereke diszlexiáját és semmilyen kezelésre nem járatta, na ő általános végére sem tanult meg rendesen olvasni). Ha nem, akkor pedig lehet, hogy az élet valamely területén gyengébbek, de máshol meg szakmai kiválóságok lehetnek. Pl csomó mérnök van, akinek botrányos a helyesírása, mégis sikeres, míg mások felmentettek voltak matekból, de pl kiváló fordítók, tolmácsok, humán szakos tanárok stb-k lettek.

A Crohn betegségnek végképp semmi köze a szellemi teljesítőképességhez. Aki ezzel nő fel, annak is természetes lesz, hogy oda kell figyelni az étrendjére pl. Anyukám és sógornőm is az, diétáznak, kell járniuk gyakrabban orvoshoz, de ennyi, egyiküknek se kellett sztóma vagy műtét pl. De ismerek sztómás embert is, neki saját bevallása szerint ez egy megváltás, mert a “hagyományos” székelés olyan fájdalmakat okozott neki, hogy ezerszer inkább él így.

Vérzékenység is sokkal jobban kezelhető ma már és ez sem hat a szellemi képességekre. Nekik valóban nagyon kell vigyázni magukra, de azért nem a szobába zárva.

Az autizmusnak, ADHD-nak meg rengeteg szintje van, nagyon nem ugyanaz egy magasan funkcionáló autista, mint egy világáról nem tudó.

Összegezve szerintem igenis fontos, hogy a gyerek tisztában legyen az állapotával és annak korlátaival, de azzal is, hogy emiatt még nem kell lehúznia magát a wc-n. Meg kell tanulnia együtt élni vele és kihozni a maximumot a lehetőségeiből.

41 éves, autista nő vagyok.

Felnőtt koromban lettem diagnosztizálva, mivel a 90-es években, amikor én voltam gyerek, akkor az autizmus=Esőember volt az általánosan elterjedt nézet, illetve hogy lányok nem is lehetnek autisták.

MINDIG tudtam, hogy más vagyok. Olyan érzés volt, mintha mindenki valami játékot játszana, és én is bele lennék kényszerítve, viszont nekem senki nem mondta volna el a szabályokat. Ígyhát többnyire csak ültem és néztem a többi gyereket, hogy ők hogy viselkednek.

Azt nem tudom pontosan, hogy miket csináltam, amitől először "furcsának" bélyegeztek, de már óvódában is kitaszított voltam emiatt. Még az óvónők egy része is éreztette velem, hogy "nem vagyok normális".

Nem voltam soha agresszív, nem bántottam senkit, szóval biztos nem ez.

Azt valahogy soha senki nem magyarázta el, hogy hogy kellene viselkedni. Mivel mint korábban említettem, többnyire csak ültem és néztem mindenkit, így nem voltak magatartás problémáim, "jó gyerek" voltam.

Senkinek nem tűnt fel, hogy azért csinálom, mert gyakorlatilag szorongok 24/7-ben.

Szép lassan azért csak megtanultam, hogy kell emberekkel kommunikálni úgy, hogy ne zavarjanak el instant, 3-4. általános körül lettek már barátaim is.

Többnyire ők is kitaszítottak voltak valamilyen okból (volt "túl okos", túl nagyszájú, vagy volt egy lány, akit egyszerűen a roma származása miatt nem szerettek, amit soha nem értettem, nagyon kedves lány volt).

Szóval hogy a kérdésre is válaszoljak, így "belülről": sokat gondolkodtam rajta a diagnózis után, hogy vajon mi tette volna könnyebbé az életemet: ha tudom, vagy ha nem.

Szerintem ha tudtam volna, akkor jobb lett volna.

Mivel elég magasan funkcionálok, nincsenek bajok az értelmi képességeimmel és nem is tanulok lassan, nem voltam / vagyok agresszív (csak éppen rendesen komunikálni nem tudok :)), ezért az jó, hogy teljesen normális iskolába jártam.

Viszont az sokat segített volna, ha van valaki (szakember), akivel mondjuk hetente 1x megbeszélhettem volna, mi történt velem, mi okozott nehézséget és tudott volna tanácsot adni. Sok csalódástól, szorongástól kímélt volna meg.

Azért egy diszlexia és egy pl Crohn-betegség nem ugyanaz.

Előbbi inkább tanulási nehézséget okoz - még ez sem feltétlenül -, amíg utóbbi a jelentősen befolyásolja a mindennapi életet és nagyon nem mindegy, hogy az illető gyerek/felnőtt milyen diétát folytat.