Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » A véleményetekre lennék...

A véleményetekre lennék kíváncsi: a szüleim gyerekkoromban hatalmas túlzásokkal igyekeztek megóvni mindentől. Amikor még kislány voltam, annyira nem tűnt fel, hogy ez gond lenne, felnőtt nőként viszont?

Figyelt kérdés
Leginkább olyan voltam, mint egy kis Barbie baba, szívesen cipeltek magukkal, édesapám elhalmozott ajándékokkal, de nála kb. ez jelentette a szeretetet, aki sajnos korán elhunyt; édesanyám pedig szeretett hangosan dicsekedni velem, ismerősöknek, iskolában pl. Mindig éreztem, hogy ezt csak ő gondolja így, sokszor már én éreztem kínosan magam, hogy szerintem fele annyira se vagyok okos, szép, tehetséges, mint ahogy ő állítja. Otthon viszont mintha egy másik emberrel lettem volna, szívesen vezette le rajtam a napi feszültségét, mindig kiabált, semmi nem tetszett neki, akármihez is nyúltam, ha szólni mertem, hogy bántó a viselkedése, vagy tépi a hajam fésülés közben, még jobban kiakadt. Minél idősebb lettem, annál keményebben bánt velem, már általános iskolásként határozottan ki mertem jelenteni, hogy szerintem nem csak hogy nem szeret, de valamiért azt élvezi, ha megalázhat. Sokszor úgy gondolom, hogy túl szófogadó és hiszékeny gyerek voltam, valamiért sose kérdőjeleztem meg azt, hogy amit tesz velem, az helyes vagy helytelen. Sose mondtam el senkinek. Segítséget se kértem. Az óvodától kezdve eltiltott: a barátkozástól, fiúktól, lányoktól, később szakköröktől, osztálybuliktól, úgy lényegében mindenből kimaradtam, ami a fiatalsághoz hozzá tartozik. Mintha azt akarta volna, hogy minden, amit mond, égjen bele az agyamba, lássam úgy az embereket, a világot, és felkészített egy olyan életre, amiben éveikg képtelen voltam akár csak a saját véleményemet kimondani, másokkal ellenkezni. Egy idő után már azt vettem észre, hogy szándékosan azt élvezi, ha hanyag a külsőm, ami párhuzamos volt persze az egyre romló tanulmányommal. Középiskolásként elég rossz társaságba kerültem, végül a húszas éveim elejére minden kedvesség, szeretet eltűnt belőlem, nem csak magamat, de az embereket is megutáltam végül. Most,27 évesen is hatalmas problémáim vannak a barátkozással, emberek felé nyitással. Újra és újra vonzom az édesapámhoz és édesanyámhoz hasonló embereket, akik vagy 24 órában elárasztanak a panaszkodásukkal, vagy mint egy dísztárgyat, otthon tartanának, nem hallgatnak végig, a szavamba vágnak, éreztetik apróságokkal, hogy az én személyem nem annyira fontos... Még mindig vannak emberek, akik képesek elérni, hogy úgy gondoljam, nem érdemlek jobb életet. Hogy tudnék ebből a mentális börtönből végre kitörni szerintetek?

2014. okt. 28. 20:03
 1/6 anonim ***** válasza:
75%
Én szakembert javasolnék, egyedül nyilvánvalóan nem megy. De addig is ajánlom Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Segíteni fog, amennyire tud. Online is elérhető (ha érted, mire gondolok).
2014. okt. 28. 20:09
Hasznos számodra ez a válasz?
 2/6 anonim ***** válasza:

Ezt a kérdést akár én is írhattam volna. :-(

Megértelek, nekem ugyan ilyenek voltak, főleg anyu. Nekem anyu halt meg, apu él. Én ápolom mostmár, de teljesen közömbös lettem felé. Az se érdekel, ha nincs tiszta ruhája.

Nekem az hozta a megoldást, hogy gyermekem született. Azóta úgymond jól vagyok, de még sokat előjönnek az emlékek.

2014. okt. 28. 20:27
Hasznos számodra ez a válasz?
 3/6 A kérdező kommentje:
Édesanyámmal már csak interneten beszélek nagyon ritkán, sajnos telefonon keresztül is képes "gyerekké" varázsolni azzal, ahogy beszél velem. Rideg, mint egy idegen. Sok éven át annyira haragudtam rá, annyira nehezen tudtam összeszedni magam, hogy nem beszéltem vele. Végül úgy gondoltam, hogy egyszer élünk, talán javíthatok a kapcsolatunkon ennyi idősen, de nagyon padlóra kerültem, mikor rájöttem, hogy ugyan úgy nem kíváncsi rám, mint régen, és megdöbbentem, hogy mennyi hozzá hasonló ember vesz körül, akik szó szerint "elhallgattatnak". Amikor vidám leszek, vagy pozitív érzéseket közvetítek, nevetek, témaváltások, mást csinálnak, nekik jut eszükbe valami, és akkor értettem meg, hogy miért érzem a társaságukban azt, amit egész gyerekkoromban otthon. Senkire se szeretnék haragudni, csak végre azt érezni, hogy nekem ugyan olyan jogom van hangosan nevetni, véleményemet kinyilvánítani, társaságban valamennyire a központban lenni, mint bárki másnak, anélkül, hogy gúnyos megjegyzéseket tennének a kijelentéseimre, kijavítanának, vagy nálam erőszakosabb emberek a háttérbe szorítanának, lelki szemetesládának használnának.
2014. okt. 28. 20:45
 4/6 anonim ***** válasza:
30%

Szerintem túlreagálod és túl komolyan veszed ezt az egészet, pedig vannak sokkal súlyosabb problémák is az életben.


Engem is hasonlóan kezeltek, anyukám nevelt egyedül és mindenkinek dicsekedett velem (mondjuk én sok mindennel foglalkoztam, színjátszás, tánc, emellett országos versenyekre jártam, sokan ismertek), nekem is néha kellemetlen volt és aztán 20 éves korom körül, mikor nem olyan pályát választottam, ami neki tetszett volna, sokszor a képébe is vágtam, hogy "csak addig vagyok jó, amíg dicsekedhetsz velem". Aztán rájöttem, hogy igen, szeret rám büszke lenni, de neki végülis mindegy, hogy orvos leszek-e vagy művészeti pályát folytatom, mert ha ügyes vagyok, akkor büszke így is úgy is.

Itthon engem is szigorúan fogott, ha rosszabb jegyet kaptam, komoly megvonások, veszekedés volt, emellett sajnos a rossz anyagi helyzet és az egyedülléte okozott feszültségeket. Talán bele kéne gondolnod, hogy anyukádnak sem lehetett egyszerű, hogy egyedül neveljen. Hidd el, nagyon kevés az az anya, aki egy ilyne helyzetben tökéletes szülő tud maradni, miközben 0 segítsége van, azon jár az agya, hogy megint miből ad neked enni, nem rúgják-e ki a munkahelyéről.

Nekem is anno megmondták, hogy ne barátkozzak hülyékkel, de már később beláttam, hogy igazuk van, sikerült olyan barátokat választanom magam mellé, akikre évek óta számíthatok. A fiúkkal ugyanez volt a helyzet, anyu megmondta, hogy szerinte ez a fiú nem való hozzám és igaza volt, tényleg "lejárattam volna" magam vele. De azt is megmondta, amikor szerinte illett hozzám egy fiú és ebben is igaza lett.


Én nagyon gátlásos voltam (vagyok), ezt sokszor annak tudtam be, hogy anyu nevelt, nem nagyon voltam rátermett stb. Társaságban féltem, hogy mit mondanak, ha megszólalok, kiröhögnek-e, lenéznek-e. Volt egy időszak, amikor túlzásba vittem ezt a paranoiát és a barátaim szóltak rám, hogy ha nem fejezem be, ők nem bírják tovább. Ráeszméltem, hogy senki sem akar elnyomni, aki mégis, az meg egy idióta alapból. Fiúkkal voltam körülvéve, így kinyitottam a számat, hangosabban beszéltem, elengedhetetlen volt, hogy rámfigyeljenek. Ezt gyakorolni kell, nehéz, de egy idő után rá lehet jönni, hogy senki sem akar bántani, csak mi takartuk el magunkat. Olyan nincs, hogy csak olyan emberekkel találkozzunk, akik rosszat akarnak.

Kicsit gondolkodj el és keresd magadban a hibát, saját tapasztalatból mondom, hogy könnyebb így változtatnod. Sokak nőttek fel szegénységben, idegbeteg vagy alkoholista szülők mellett, de gyakori, hogy a munka, meg a jólét miatt elhanyagolták a gyerekeket. Mégis valahogy felnőttek, próbálják tenni a dolgukat, nem lehet mindig a múlton rágódni.

2014. okt. 29. 10:32
Hasznos számodra ez a válasz?
 5/6 A kérdező kommentje:
Édesapám elég korán hunyt el, alig lehettem nyolc éves. Hirtelen jött a temetés, költözések, iskolaváltások, szinte időm se volt megszokni az új környezetet, már mentünk is egy új helye. Mintha összemosódott volna a múlt, jelen, jövő, fogalmam se volt, mi történik körülöttem, anyu semmiről nem volt hajlandó beszélni. Ahogy az érzéseit magának megtartotta, úgy egy szikrányit se foglalkozott azzal, vajon én hogy élem meg az egész kialakult helyzetet. Rövid időn belül kaptam egy új apukát, ami elindította a lavinát a lelkivilágomban. Már nem érdekelt, mi miért történik, csak éreztem, hogy nem helyes ez az egész, képtelen vagyok elfogadni. Tudni akartam, a felnőttek miért tesznek olyan dolgokat, amik helytelenek és nekem miért kell ezt elviselnem, miért kell végig néznem, átélnem. Az apukámat akartam és valakit, aki elmagyarázza, mi történik körülöttem. Mindig hittem abban, hogy egyszer minden jóra fordul, és valószínűleg én vagyok a kis ostoba gyerek, aki rosszul ítél meg dolgokat. A felnőttek elvégre okosabbak, és bölcsek. Biztos a legjobbat akarják nekem. Az új iskolám első tanítási napjára egyedül ballagtam be, nyolc éves kislányként. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor rémülten beléptem a terembe, elfoglaltam a helyemet, és mindenki úgy bámult, mintha egy kis földönkívüli lennék. Meg se mertem szólalni. Óra közben elírtam valamit. Egy ideig csendben ültem. Mikor rám nézett a tanár, és megkérdezte, mi a probléma, a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. "Nincs radírom." Hangos zokogásban törtem ki. Azonnal a segítségemre siettek a többiek, senki nem értette, egy radír miatt miért sírok. Egyáltalán nem érdekelt az, hogy elírtam a szöveget. Csak néztem körbe, hogy kik ezek az emberek, hol az apukám, mi történik velem, és közben olyan magányosnak éreztem magam, hogy legszívesebben elszaladtam volna világgá, messzire, bárhová, oda, ahol valaki megkérdezi végre: jól vagy? A nap végén egyedül indultam haza, természetesen akkor is eltévedtem, fogalmam se volt, hol vagyok. Az új szomszédunk biciklizett az úton, megkérdezte, miért sírok, és haza vitt. Az általános iskolai évek alatt ezután még mindent megpróbáltam, matek versenyeket, szakköröket, sportolást, de az otthoni veszekedések, állandó éjjeli cirkuszok, megaláztatások után egyre inkább nem értettem meg, miről szól a tanagyag, az iskolában szörnyen leromlott az átlagom, az órákon fáradt, szótlan és nagyon zárkózott lettem. Anyu pedig sokszor szándékosan idézte elő a veszekedéseket. Sokszor a semmiből termett ott és ütött. Szerintem ő se tudta, miért. De utána mindig nyugodtabb volt, és ott hagyott. Sose kért bocsánatot. Sose kérdezte meg, mit érzek. Senkinek se mertem arról beszélni, mi történik otthon. Úgy éreztem, ha otthon így bánnak velem, így elárultak és megaláztak, idegen emberek miért lennének kedvesebbek hozzám. Fogalmam sincs, miért, talán mert gyerekként annyira bíztam a szüleimben, az idősebbekben, a felnőttekben, és nem mertem megkérdőjelezni a döntéseiket, egy idő után már képtelen voltam a saját életemet a helyes úton tartani. Rengeteg csalódás, újra, és újra, és akkor is újra kezdés után végül önmagam egy halvány árnyékára találtam, és mondhatni, egy könyvtárnyi pszichológia témájú könyv elolvasása után megértettem azt,mi történt az évek során. De vannak dolgok, amiket kitörölni nem lehet. Köszönöm a történetedet. Én én vagyok. Te pedig te.
2014. okt. 29. 23:18
 6/6 anonim ***** válasza:
Csernus siman segitene rajtad persze ha te is akarod 100% -ban... Elakarnak menni utana nagyon hasonlo problemaval
2014. nov. 27. 22:48
Hasznos számodra ez a válasz?

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2021, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info@gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!