A véleményetekre lennék kíváncsi: a szüleim gyerekkoromban hatalmas túlzásokkal igyekeztek megóvni mindentől. Amikor még kislány voltam, annyira nem tűnt fel, hogy ez gond lenne, felnőtt nőként viszont?

Édesanyámmal már csak interneten beszélek nagyon ritkán, sajnos telefonon keresztül is képes "gyerekké" varázsolni azzal, ahogy beszél velem. Rideg, mint egy idegen. Sok éven át annyira haragudtam rá, annyira nehezen tudtam összeszedni magam, hogy nem beszéltem vele. Végül úgy gondoltam, hogy egyszer élünk, talán javíthatok a kapcsolatunkon ennyi idősen, de nagyon padlóra kerültem, mikor rájöttem, hogy ugyan úgy nem kíváncsi rám, mint régen, és megdöbbentem, hogy mennyi hozzá hasonló ember vesz körül, akik szó szerint "elhallgattatnak". Amikor vidám leszek, vagy pozitív érzéseket közvetítek, nevetek, témaváltások, mást csinálnak, nekik jut eszükbe valami, és akkor értettem meg, hogy miért érzem a társaságukban azt, amit egész gyerekkoromban otthon. Senkire se szeretnék haragudni, csak végre azt érezni, hogy nekem ugyan olyan jogom van hangosan nevetni, véleményemet kinyilvánítani, társaságban valamennyire a központban lenni, mint bárki másnak, anélkül, hogy gúnyos megjegyzéseket tennének a kijelentéseimre, kijavítanának, vagy nálam erőszakosabb emberek a háttérbe szorítanának, lelki szemetesládának használnának.

Édesapám elég korán hunyt el, alig lehettem nyolc éves. Hirtelen jött a temetés, költözések, iskolaváltások, szinte időm se volt megszokni az új környezetet, már mentünk is egy új helye. Mintha összemosódott volna a múlt, jelen, jövő, fogalmam se volt, mi történik körülöttem, anyu semmiről nem volt hajlandó beszélni. Ahogy az érzéseit magának megtartotta, úgy egy szikrányit se foglalkozott azzal, vajon én hogy élem meg az egész kialakult helyzetet. Rövid időn belül kaptam egy új apukát, ami elindította a lavinát a lelkivilágomban. Már nem érdekelt, mi miért történik, csak éreztem, hogy nem helyes ez az egész, képtelen vagyok elfogadni. Tudni akartam, a felnőttek miért tesznek olyan dolgokat, amik helytelenek és nekem miért kell ezt elviselnem, miért kell végig néznem, átélnem. Az apukámat akartam és valakit, aki elmagyarázza, mi történik körülöttem. Mindig hittem abban, hogy egyszer minden jóra fordul, és valószínűleg én vagyok a kis ostoba gyerek, aki rosszul ítél meg dolgokat. A felnőttek elvégre okosabbak, és bölcsek. Biztos a legjobbat akarják nekem. Az új iskolám első tanítási napjára egyedül ballagtam be, nyolc éves kislányként. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor rémülten beléptem a terembe, elfoglaltam a helyemet, és mindenki úgy bámult, mintha egy kis földönkívüli lennék. Meg se mertem szólalni. Óra közben elírtam valamit. Egy ideig csendben ültem. Mikor rám nézett a tanár, és megkérdezte, mi a probléma, a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. "Nincs radírom." Hangos zokogásban törtem ki. Azonnal a segítségemre siettek a többiek, senki nem értette, egy radír miatt miért sírok. Egyáltalán nem érdekelt az, hogy elírtam a szöveget. Csak néztem körbe, hogy kik ezek az emberek, hol az apukám, mi történik velem, és közben olyan magányosnak éreztem magam, hogy legszívesebben elszaladtam volna világgá, messzire, bárhová, oda, ahol valaki megkérdezi végre: jól vagy? A nap végén egyedül indultam haza, természetesen akkor is eltévedtem, fogalmam se volt, hol vagyok. Az új szomszédunk biciklizett az úton, megkérdezte, miért sírok, és haza vitt. Az általános iskolai évek alatt ezután még mindent megpróbáltam, matek versenyeket, szakköröket, sportolást, de az otthoni veszekedések, állandó éjjeli cirkuszok, megaláztatások után egyre inkább nem értettem meg, miről szól a tanagyag, az iskolában szörnyen leromlott az átlagom, az órákon fáradt, szótlan és nagyon zárkózott lettem. Anyu pedig sokszor szándékosan idézte elő a veszekedéseket. Sokszor a semmiből termett ott és ütött. Szerintem ő se tudta, miért. De utána mindig nyugodtabb volt, és ott hagyott. Sose kért bocsánatot. Sose kérdezte meg, mit érzek. Senkinek se mertem arról beszélni, mi történik otthon. Úgy éreztem, ha otthon így bánnak velem, így elárultak és megaláztak, idegen emberek miért lennének kedvesebbek hozzám. Fogalmam sincs, miért, talán mert gyerekként annyira bíztam a szüleimben, az idősebbekben, a felnőttekben, és nem mertem megkérdőjelezni a döntéseiket, egy idő után már képtelen voltam a saját életemet a helyes úton tartani. Rengeteg csalódás, újra, és újra, és akkor is újra kezdés után végül önmagam egy halvány árnyékára találtam, és mondhatni, egy könyvtárnyi pszichológia témájú könyv elolvasása után megértettem azt,mi történt az évek során. De vannak dolgok, amiket kitörölni nem lehet. Köszönöm a történetedet. Én én vagyok. Te pedig te.