Mit tegyek, ha utálom anyámat? 25/F

Szóval 9 éves koromig csodálatos életem volt... Nagyon jó szüleim voltak, apukám nem csak, hogy a világon a legjobb apa volt, de a legjobb ember is akit csak a mai napig eltudok képzelni. Ha fele olyan jó ember lehetnék, már boldog lennék. Akkoriban még anyukám is szuper szülő volt. Tényleg mindent megtettek értem, mindent megtanítottak, bármilyen kérdésem volt jól elmagyarázták, semmi sem volt tabu téma, tökéletesen megértettük egymást. Minden jó volt a négyünk (van egy nővérem) kapcsolatában.

Aztán apukám beteg lett, teljesen megváltozott, a szüleim elváltak és 3 év múlva apukám öngyilkos lett. Rá félévre anyukám összejött egy nála idősebb férfival, ekkor voltam 9-10 éves, a nővérem pedig 14-15... Ő amúgy szellemileg sérült. Én ellenséges voltam ezzel a férfival, de csak mert nekem nem mondtak semmit, csak úgy megtörtént. Én még csak egyszer találkoztam vele, (és akkor nem mondták el, hogy kapcsolatban vannak) azután már be is költözött hozzánk. Teljesen elhanyagoltak minket, nagyon megváltoztatta anyukámat ez az ember.

Ellenségességem igazából csak annyiban nyilvánult meg, hogy szándékosan úgy viselkedtem ezzel a férfival, mint egy rossz vendéggel (de csak egy darabig)... Ezt elismerem, nem kellet volna, de ha leülnek velünk megbeszélni a dolgokat, hogy most mi is van, kinek milyen a viszonya a másikkal, akkor az talán használt volna. És ráadásul ez a férfi kezdettől fogva úgy bánt velünk, ahogyan annak idején apánk sem, azt gondolta, hogy Ő inkább lakik ott mint mi a testvéremmel.

Az iskolában leromlottak a jegyeim, veszekedni kezdtem az osztálytársaimmal, agresszív lettem. De otthon nem kaptam ezért szidást, szimplán nem érdekelt senkit... Amíg békén hagytam anyuékat lesz@rt@k. Aztán anyukám nem dolgozott, de nem is volt otthon. Nem tudom annak idején honnan volt pénzünk, ma már simán azt is eltudnám képzelni, hogy valamilyen illegális dologból. Ha anya hazajött egyből bezárkóztak a szobájukba, a pasassal. Nekünk már este nyolckor aludni kellet. Alig láttam anyukámat, nagyon hiányzott az az ember aki régen volt, bármit megtettem volna azért, hogy egy kis időt tölthessek vele. A barátja elkezdett alkoholizálni, amikor össze szedtem a bátorságomat (nem tudom, miért ment olyan nehezen) és meg mondtam anyukámnak, hogy nem tesz jót ez a kapcsolat senkinek, akkor elkezdett velem kiabálni és azt mondta, hogy ne kényszerítsem Őt választásra, (köztünk a gyerekei közt, és a barátja között)mert egyáltalán nem valószínű, hogy minket választana.

12 éves koromban megtudtam, hogy anyukámból nemrég prostituált lett, amit természetesen nagyon beteg dolognak tartottam, mert a barátjával is létesített szexuális kapcsolatot... Ma már azt is tudom, hogy pont Ő "futtatta"! Most mondhatjátok, hogy túl érzékeny voltam/vagyok, lehet hogy így is van, de ez akkor engem nagyon megviselt. Egyszerre voltam össze zavarodva, elkeseredve és mégis teli gyilkos indulattal. Szadista gondolataim voltak, azon gondolkodtam, hogy hogyan kéne megkínozni azt a férfit, de ezek miatt mindig hamar lelkiismeret furdalásom lett. Az iskolában csak úgy voltam. Nem bírtam tanulni, nagyon gondolkodni sem, mindenből bukásra álltam és, ha belém kötöttek egy kicsit is a gyerekek rögtön sírva fakadtam, szinte minden héten megvertek és én egyáltalán nem védekeztem... Se otthon, sem az iskolában nem éreztem jól magam. ez így ment évekig, kétszer megbuktam, és nagyon nehéz volt felállnom és összeszednem magam. A férfi a sok alkoholtól és cigarettától beteg lett, sokféle betegsége lett pl. tüdőrák. Az valószínű, hogy ma már nemél.

15-16 voltam mikor otthagyta anyukámat! A nővérem addigra már egy éve a barátjának a szüleinél lakott.

Az életem akkor nehéz volt, mert nem voltak barátaim, semmilyen emberi kapcsolatból nem kértem, az anyámmal sem beszéltem... Otthon aludtam 8 órát aztán a világban bóklásztam iskola időig.

Ekkor már anyukám is dohányzott, alkoholizált, már a házban fogatta a "vendégeit"... Nem érdekelt, gyűlöltem, számomra már halott ember volt. 18 éves koromban albérletben laktam, a nővérem -ekkor már- férjének a szüleitől kapott kevéske pénzemből és miután leérettségiztem, még egyetemet is végeztem. Ezek alatt az évek alatt egyáltalán nem hallottam anyukámról, azt sem tudtam él e és nem is érdekelt. Az életem nagyjából helyre jött! Ma viszonylag jól keresek, viszont irtózom az emberi kapcsolatoktól...

A problémám az, hogy gyűlölöm anyámat és ez szerintem nem normális. Igaz most már egyszer találkoztam vele, és szoktam neki pénzt küldeni, de csak arra vágyom, hogy haljon már végre meg.

25 évesen nem volt még barátnőm, nincsenek barátaim és úgy érzem, hogy ez az Ő hibája. Persze lehet, hogy nem jogosan... Már ezt sem tudom eldönteni. Ugyanakkor szeretném azt hinni, hogy még ott van benne valahol a régi anyukám is, akármilyen elcsépelten hangzik is ez! Mit tehetnék, hogy ne utáljam annyira és, hogy valahogy helyre hozzam a dolgokat köztünk? Szerintetek ez egyáltalán lehetséges?

Telefonról írtam, bocsánat, ha kusza.

Előre is köszönöm, ha végig olvastad és válaszolsz rá!