Az anyák többsége miért képtelen elfogadni, hogy felnőnek a gyerekei?

Szerintem nincs igazad. Az itt rinyálók többsége annyira életképtelen, mint az általában kisül a kommentjeikből, hogy én se engedném őket sehova... Aki 21 évesen nem tud magának egy reggelit csinálni, vagy leszedni önállóan a ruháit a fregoliról, aztán sír, hogy az anyja folyton bemegy a szobájába és behozza a ruháit, de már egy nyamvadt riglit nem bír felszerelni az ajtajára, ha annyira zavarja, azokkal mit kezdjünk?

Meg itt nyilván senki nem fog kérdést kiírni arról, hogy "Édesanyám pont jókor tudott az utamra engedni, de ha szükségem van rá, ott van mellettem." A kérdések nyilván arról szólnak, ha valami probléma van. Megjegyzem ugyanannyi kérdés van kb. nemtörődöm anyákról, mint túlféltőkről.

A környezetemben a legtöbb nő normálisan elengedte a gyerekét, amikor az felnőtt. Anyám is - bár később, mint sok más család, de ez rajtam is múlt. Mióta tényleg vállalom a felelősséget magamért, eltartom magam, azóta felnőttnek tekint.

Az meg szerintem normális, hogy egy anya általában gondoskodóbb, aggódóbb, érzelmileg erősebben kötődő, mint az apa. Legalábbis a felszínen ez látszik. De ez nem jelenti azt, hogy képtelenek elfogadni.

Engem is nehezen engedett el.

Vádaskodott, hálátlannak titulált, és irányítani akart, hogy mikor mit csináljak, mikor alhatok a páromnál, stb, pedig már dolgoztam ekkor.

Aztán ahogy folyamatban volt a költözés, akkor is vádaskodott, gúnyolódott, hogy nem engedi meg, hogy elköltözzek, de engedélyből 22 évesen már nem kell kérni.

Egyébként otthon se beszélgettünk sose, nem volt olyan kifejezetten anya-lánya viszonyom vele. Most is szomorú vagyok miatta.

Inkább bántott, ugráltatott csak, pedig szorgalmas voltam a házimunkában is.

mert nem nagyon tudják elfogadni, hogy egy aranyos gyerkőcből egy idióta lesz kamaszkorában.

Tisztelet a nagyon ritka kivételeknek.

És próbálnák ugyanúgy szeretni, de képtelenség, mert a kamasz mindenkivel tudatni akarja, hogy már ivarérett, ő a legerősebb, legszebb, legfontosabb, legnélkülözhetetlenebb a világon.

Ilyen erényekkel rendelkezőket meg elég nehézkes szeretni, inkább emlékeznek az anyukák, amikor még szerethetőek voltak.

Szerintem ez nem csak az anyáknál van így.

Anyáknál főleg akkor jellemző, ha egyedül nevelte a gyerekét és ráadásul egy szem gyerekről van szó.

De a fiús anyukák is nehéz esetek, ahol egy fiú gyermek van.

Viszont családban is van olyan apuka, aki se a fiát, se a lányát nem képes elengedni, pedig 30+ mindkettő.

Nekem sem örültek, amikor elköltöztem otthonról és ha hazamegyek akkor gyerekként kezelnek, de ez jól esik. Mondjuk folyamatosan nem bírnám, de néha jó egy kis kényeztetés.

Szerintem egyébként ez olyan szülőkre jellemző, akik elégedetlenek az életükkel, munkájukkal, boldogtalanok.

Így egyetlen örömük a gyerek. De ha a gyerek kiröppen, akkor már semmi sem marad nekik. És sokan nem képesek változtatni, új szokásokat kialakítani, új hobbit keresni.