Hogy felejtsem el a rossz gyerekkort? Nem tudok anyámnak megbocsátani?!

Első körben a saját családodra kell összpontosítanod, s magadban rendezni, hogy azok az évek, amelyeket át kellett élned lezárult. Amennyiben ez nem sikerül teljesen, akkor talán egy pszichológus felkeresése lendíthetne téged pozitív irányba. Elfelejteni feltehetően ezek után sem fogod a veled történteket, de minden bizonnyal le tudod majd zárni magadban azt a korszakot végleg. Mindenképpen le kell zárnod magadban, s továbblépned, mert ha nem sikerül, akkor nem csak akkor anyáddal való találkozáskor törhetned fel benned a rossz emlékek, hanem az élet más területein is, így befolyásolva a jelenlegi életed.

Ha sehogy máshogy nem megy, s nem tudod kezelni anyád viselkedését, akkor el kell gondolkoznod azon, hogy saját magadért meghozod azt a döntést, hogy kizárod az életedből, s hátat fordítasz neki. Ha valóban valós, amit leírtál, s az anyáddal személyiségileg van probléma, ami nem orvosolható, akkor az értelmes emberek nem fognak pálcát törni a fejed felett, hogy ezt a megoldást voltál kénytelen választani.

Nekem is hasonló problémáim vannak, csak épp nem anyámmal, hanem apámmal. Sajnos egyedülálló vagyok, kevés lehetőséggel, s átlagos fizetéssel. Utóbbit úgy kell érteni, hogy elköltözni itthonról egyedül nem tudnék, csak ha lenne valakim, akivel összeköltöznék, vagy valakikkel összeállnék. A viszonyom eléggé rossz vele, de már csak levegőnek nézem már egy fél éve. Szerencsére társasházként funkcionál a kertes ház, amiben lakunk, így vannak rajtunk kívül lakók, illetve külön házrészem van külön szoba helyett.

A gyermekkori sérelmeken túl tudtam lendülni, s tudtam fejlődni. Teljesen persze nem fogom tudni elfelejteni, s olykor érzem is, hogy a személyiségem egyes részei azért lettek olyanok, mert rossz volt a gyermekkorom. Ezt elfelejteni nem tudom, maximum nem gondolni rá. Pszichológust nem kerestem fel, de visszagondolva, hogy milyen is voltam gyerekként nagy változáson mentem keresztül.

Nem tudtam megnyílni emberek előtt, nem tudtam új ismeretségeket szerezni. Azt hittem soha nem lesz munkám, s soha nem fogok tudni párkapcsolatban élni sem, mert nem tudok ismerkedni. Nem mertem megszólalni egy üzletben, s mindig visszahúzódtam. Ez olykor még előjön, de ennek ellenére valahová belépek rögtön elkezdtek beszélni, s szinte le se lehet lőni. Kereskedő lettem, s meglepő, hogy mennyire könnyedén oda merek bárkihez lépni, s beszélgetést kezdeményezni.

A leírásod alapján tényleg van köztünk hasonlóság. Ha támadás ér én sem védem meg magam. Bár ez nálam két dolog befolyásolja. Az egyik, hogy félek a következményektől: iskolában a figyelmeztetőktől, vagy a kicsapástól. Felnőttkorban pedig a munkahely elvesztésétől. Bár utóbbi elég általános jellemző lett ebben az országban sajnos.

Másik mélyebb, hiszen apám engem vert, majd miután kezdtem emberesedni áttért a mentális erőszakra. Ennek köszönhetően másodpercek alatt képes akárki kihozni a sodromból, ámbár a külvilágnak ezt eddig jól tudtam álcázni, így nem szereztek tudomást erről a tulajdonságomról, melyet akár fel is használhattak volna ellenem. Ámbár a konfliktushelyzetekben nem a másik féltől félek, hanem leginkább attól, hogy ha átlépnek egy bizonyos határt, akkor fizikai erőszakot is ki tudnák hozni belőlem, s nem azt érzem belülről, hogy egy ütésnél meg tudnék állni.

Nézd meg Feldmár András "az igazi anyai szeretet" és Feldmár András szeretet című videokat a youtubon.

Talán ezek után megtalálod magadban a választ, hogy miért ilyenek az őseid. (egyébként ők is emberek, lehet súlyos gyerekkori traumákkal, amikről nem is tudnak, ezért alakult ki ilyen személyiségük)

Hasonlo cipoben jarok, de en egyelore egyenesen gyulolom anyamat. Jelenleg dolgozom az ugyon, sajnos a gyerekkori bantalmazasok es lelki terror miatt szorongasaim alakultak ki. Terapian foglalkoznak velem szakemberek, van csoportterapia, relaxacio, kreativ ora meg kommunikacios trening ott, ahova en jarok. Mind sokat segit nekem.

Ha szeretnel ezekrol beszelgetni, irj privatot nyugodtan. :)

23N