Mi jogon vágja a fejemhez, hogy a semmire vállaltam gyereket, miközben a létminimumon felül ő szart se biztosított?

Én folyton azt hallgatom, hogy de neki volt lakása (amit sikeresen elcseszett, ennek köszönhetően kisiklott az életünk több ízben, 17 voltam, mikor újra lett neki lakása, amit aztán... szóval az sincs.)

Nagyobbik gyerek nem a páromtól van, ő már megvolt, mikor összekerültünk.

Minden, ami kellett, vagy kell a gyerekeknek, akár magunknak, van.

Jó, autónk nincs egyelőre (anyámnak se volt soha, jogsija sincs. Mi tervezzük.)

GYED-en vagyok. A probléma ott kezdődött, hogy februárban abszolút nem kaptam pénzt a családin kívül, mert elrontották az átváltást CSED-ről. De megoldottuk, nem kértünk senkitől kölcsön. Viszont ebben a hónapban is valamit elszúrtak, csúszott az utalásom, és felvetette anyámnak, hogy nem tudna-e beszélni a testvérével, hogy nem tudnánk-e tőle esetleg kölcsön kérni.

Na erre jött megint a lenéző duma kb, mi az, hogy nincs félretett pénzünk, azt hitte nekünk van. (Ja, mert én voltam olyan hülye, hogy ahányszor anyám tőlem kért kölcsön, adtam mindig. Valszeg erre alapozta.)

Aztán a párom megoldotta a dolgot, nem volt szükség a családomra.

De mikor a mi dolgainkat elemzi anyám, valahogy akaratom ellenére törnek fel a régi sérelmeim...

70 nm-es lakótelepi lakás Bp-en.

1 + 3 félszoba.

Vannak kilátásban dolgok, nem innen akarunk temetőbe menni.

Vannak kilátásban dolgok, saját vállalkozást szeretnénk, párom ezen dolgozik jelenleg. (Ami nem azt takarja, hogy csak szeretnénk, hanem folyamatban vannak az ügyek. És a fix lakhatásra is ezt tudom mondani, van egy lehetőségünk.)

Összeget nem írok, mennyiből élünk, de mindkèt gyereknek megvan véve, ami kell, nem szoktunk gondolkodni, hogy miből rendezzük. És nem krumplistésztán meg rántottlevesen élünk, amiket pl én gyakran láttam az asztalon otthon anno.

Párom szülei segítenek, ahol tudnak, de nem belőlük élünk.

Viszont sokszor érzem magam kellemetlenül amiatt, hogy ezzel szemben az én családomtól maximum a hátráltatás jött mindig. Ha segíteni nem tud, akkor ne b.$zogasson legalább, az is elég lenne.

Minden jött-ment f..-ra reagálnék:

10 éves kapcsolatom volt, abban született egy lányom (6 év után). Nem éltünk rosszul.

Az anyám viszont igen, sírva könyörgött, költözzünk vissza hozzá, mert eladósodott (a mai napig nem tudok részleteket), nem tudja egyedül fizetni a számlákat, nem tudja, mit tegyen. 2 hónap könyörgés után belementünk. 1 évet éltünk így ott, 5ösben. Anyám, az exem, a lányom, én meg a drogos ingyenélő agresszív öcsém, aki egy fillért nem fizetett a számlákba. Mi igen, de csekket nem láttunk sose, hogy mire fizetünk. Mind1, a légkör kinyírta a kapcsolatunkat rendesen, külön mentünk, de már nem igazán működött az exxel a dolog sajnos sok minden miatt. Azt gondoltam, anyám talán tud némi jó tanácsot adni, ha annyira okos, hogyan tegyük helyre a kapcsolatot. Csak beszélgetni szerettem volna vele erről. Válasz "Ti dolgotok, oldjátok meg." (Míg ott laktunk nala, nem a mi dolgunk volt, mikor mindenbe belepofázott...) 1 év múlva költöztem a gyerekkel vissza anyámhoz.

Számlák egy részét a fentiekhez hasonlóan fizettem, a testvérem semmit, csak a rendőrök jöttek házkutatásra.

Újabb 1 évre rá eladta a lakást anyám. Mind1, ez 3 éve volt, a potyogtatásra annyi, hogy 7 év van a 2 gyerekem között.

És nem verem magam semmire, nem mondtam, hogy mit és mennyit tettem le az asztalra, mert való igaz, hogy nem vettem lakást.

(Én 29 éves leszek. Én nem tudom, kis hazánkban önerőből legálisan előteremtve ennyi idősen hányan élnek saját lakásban törlesztő nélkül, de azok előtt fejet hajtok és minden tiszteletem.)