Vajon a szüleimmel való kapcsolatom is rásegíthetett arra, hogy 19 évesen ennyire súlyos problémáim legyenek önmagammal? Vagy lehet ez csak a szokásos fiatal-felnőttkori tanácstalanság a jövővel kapcsolatban?

Életem első emléke, amikor apukám egy nap munkáról hazaérve gyorsan összekapkodta a ruháit és búcsúzás nélkül (látta és hallotta ahogy a három éves lánya sírva toporzékol) elhajtott.Nagyon régen volt már és attól eltekintve, hogy annyi idősen egyáltalán nem tudtam felfogni, hogy mi történik, még a mai napig eszembe jut és nagyon kellemetlen, megmagyarázhatatlan érzéseket kelt bennem.

Ettől kezdve anyukámmal éltem, aki egész napokat dolgozott, volt hogy hetekig alig láttam pár órára. A hétköznapokat általában mindig máshol töltöttem, iskola után a szomszédaimhoz vagy éppen rokonokhoz mentem, ha a nagyszüleim (anyu szülei-rájuk voltam bízva általában) nem értek rá, ami eléggé gyakran előfordult. A saját házunkban egyáltalán nem tartózkodtam, csak aludni jártam haza, akkor megvártam, hogy anyu haza érjen és tudjunk váltani pár szót, de általában soha nem érdekelte, hogy mi van velem, csak magáról és a saját napjáról tudott beszélni,a munkáról, hogy mennyire nehéz így neki, ez egy büntetés, hogy egyedül kell eltartania engem.

Egy idő után apukám újra képbe jött, akiről kiderült, hogy egy másik nő miatt lépett le annyira hirtelen, akitől addigra már gyermeke is volt. A bíróság ítélete szerint hétvégente találkozhattam apuval, de ebből is általában csak néhány óra lett, mert a nevelőanyám nem szerette, ha ott voltam a közös házukban szóval a hétvégéket apukám szüleinél töltöttem . Édesanyámnál soha nem maradhattam, pedig ő hétvégente szabad volt- mint később kiderült, ennek oka az volt, hogy ő szórakozott, ha épp nem diszkóban akkor férfiakkal..

Az egyetlen hely, ahol nem éreztem feleslegesnek magamat, az apu szüleinél volt.

Így teltek el a gyermekkorom, akkor még fel sem fogtam, hogy másoknál ez nyilván nem így van, mert nekem ez volt a megszokott, esetleg abból, ahogy láttam például a szomszédban, ahogy együtt eszik a család, közös programokat szerveznek, ami nekem mindig is egy elérhetetlen dolognak számított, amikor ezt kezdtem realizálni akkor váltam rosszindulatúvá, dacossá és iriggyé, de a személyiségem még csak az utóbbi néhány évben teljesedett ki.

Mindig is lusta voltam, a középsuliban jutottam el arra a szintre, hogy utáltam tanulni, idegesitett, hogy csomó felesleges dologgal kell terhelnem az agyamat és amúgy sem volt semmi motivációm, mivel anyu már eléggé korán kijelentette, hogy egyetemre nem mehetek, muszáj elmennem dolgozni, amint befejeztem a középiskolát, mert akkor ő már nem lesz köteles eltartani, így is szenvedett éveken át, egyszer elhagyta a száját valami olyasmi, hogy egy nagy hiba volt engem világra hozni és soha ne szüljek gyereket, ha nem akarom elb*szni az életemet. Ilyen témákon kívül másról nem igazán beszélgettünk a szüleimmel az elmúlt 18 évben, egy normális párbeszédünk nem volt, aminek ne az lenne a vége, hogy én vagyok a hibás valamiben, a véleményemre és a jelenlétemre sem volt senki kiváncsi.

Ahogy elballagtam, másnap már az összes holmimmal együtt egy vad idegen ország utcáján találtam magam, pénz nélkül (nem igazán kaptam zsebpénzt) ahol nem ismertem senkit, 18 éves voltam. Még előtte néhány nappal találtam egy promóter melót az interneten, amiatt költöztem oda. Megbízhatónak tűntek a munkáltatóim, szállást is biztositottak, viszont a harmadik napon kiderült, hogy egy teljesen más 'munkáról' lenne szó, mint ami a hirdetésben fel lett adva, eléggé sarokba lettem szorítva, mert ha nem-et mondok, akkor ki leszek vágva a lakásból. Viszont végül így történt, nem is fizették ki az előző napokat, szóval ott álltam az éjszaka közepén az utcán zsákokban az ágyneműmmel és az összes ruhámmal. Próbáltam anyut hívni, aki kinyomott, leírtam apunak is, hogy mi a helyzet, mire ő csak annyit írt: "Ügyes kislány vagy, majd feltalálod magad!"

Végül így is lett, találtam pár órán belül állást szállással, kezdtem talpra állni, amikor váratlanul haza kellett jönnöm, de anya már nem engedett vissza a házunkba (semmi harag, csak ahogy meglett beszélve), szóval a nagymamámnál laktam egy ideig nyáron és szeptemberben kiköltöztem Angliába egy barátnőmmel, nem volt könnyű..Ott mentem tönkre tulajdonképpen. Már középiskola utolsó évében elkezdtem keményebben bulizgatni, parti drogokkal, akkoriban még csak azért csináltam, mert szórakoztató volt, de mára már odáig jutottam, hogy ez az egyetlen dolog, ami boldoggá tesz; a tánc, a készenlét (akár alkohol,akár partidrog-koktél csak sok legyen) és a zene. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutok, mindig elítéltem az ilyen embereket, de erősebb is voltam régebben amúgy, lelkileg akkoriban egyáltalán nem viseltek meg azok a dolgok, amiket eddig leírtam, viszont idén kezdtem rájönni, hogy hirtelen összecsaptak a fejem felett a hullámok és úgy érzem, hogy túl sok, menekülni akarok. Fogalmam nincs, hogy mit kezdjek az életemmel, csak magamra számíthatok, de hogy számíthatnék magamra ha nem is bízom magamban? A pénzemet mindig elverem, nem tudom hogyan kell spórolni, mindent megveszek, amire szerintem szükségem van, mert ez is boldoggá tesz, persze borzasztó önzőségre vall és tudom, hogy nem jó amit csinálok, de szeretek jól kinézni, jól esik ha megnéznek, az emberek szerint különleges a megjelenésem és karizmatikus vagyok. A külsőmről egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy valójában mennyire depressziós vagyok, mindig csinosan és divatosan öltözködöm, az emberek azt hiszik kedves, barátságos és vicces vagyok, de valójában senkit nem engedek annyira közel magamhoz, hogy panaszkodjak a magánéletemről.

Nem veszek komolyan senkit és semmit, az embereket általában kihasználom, tudom, hogy rossz amit csinálok, de nincs lelkiismeret furdalásom. Egyszerűen csak nem érdekel, ha megbántok valakit. Persze ugyanezeket vissza is kapom az emberektől. Legutóbb a legjobb barátnőmmel -akivel együtt laktunk és ő volt az egyetlen ember, akire számíthattam- vesztünk össze, ez is egy tényező volt,amiért úgy döntöttem elhagyom Angliát (mint említettem nagyon boldogtalan voltam ott és magányos), haza jöttem egy kis időre és szereztem magamnak egy munkát egy szigeten, ahová holnap költözöm.Egyedül. Kicsit sem várom, félek. Félek, hogy ha többet leszek egyedül, akkor ezek a rossz szokásaim és szuicidális gondolataim (miszerint mi értelme az életemnek? Semmi nem tudna boldoggá tenni vagy legalább a saját magam iránt táplált gyűlöletet enyhíthetni)

Már egy ideje úgy érzem segítségre lenne szükségem, legalább, hogy elmondjam valakinek aki segít átlátni a helyzetet, mivel ebben a szituációban én vagyok-saját magam, ezért fogalmam nincs, hogy ez külső szemmel súlyos?

Attól tartok, hogy belőlem sosem lesz "ember", mert nincs túl sok akaraterőm.