Van itt olyan, akinek a szülei nem akarták, hogy külön költözzön? Vagy aki nem akarta, hogy a gyereke külön költözzön?

Mert akkor "nem látnak" = nem tudnak irányítani és kihasználni.

1000km-re élek tőlük, és ne tudd meg, mi ment a költözés előtti hónap(ok)ban.

Napi szintű kiabálás, mindenbe belekötés, vagy épp egy hétig hozzám sem szóltak, stb.

Utáltam az egészet, már alig vártam, hogy leléphessek és szerencsétlen párom... az utolsó két hétben napi szinten sírva hívtam fel, hogy elegem van, annyira durvává vált a helyzet. :(

Ő meg ott ült előbb két országgal, majd kétszáz kilométerrel - odébb és tehetetlenül dühöngött.

így utólag csak azt érték el, hogy félévente is kínnal megyek haza, de kedvem nem sok.

20 éves voltam. Szerintük még túl korai és nem kell elhamarkodni a dolgokat. Nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, sok közös programot csináltunk együtt az egész családdal és mindenkinek nehéz volt ettől megválni, mert nem éppen a szomszédos városba költöztem. De mindezek mellett az egész családom mégis támogatott.

Szerintem ez a normális. Tizen vagy huszon valamennyi éven át a gyereked minden nap ott van, látod őt, beszélsz vele, szórakoztok, viccelődtök, segítetek egymásnak, aztán egyik nap arra kelsz fel, hogy már nincs ott. Természetesen örülsz annak, hogy a gyereked kirepült a fészekből és megáll a saját lábán, de biztos nehéz hozzászokni, hogy már felnőttek és saját életet kezdtek.

Anyám nem akart sem egyedül élni, sem új párt magának.

Mindig azt mondta, nem azért nevelt fel, hogy magára hagyjam...

Minden embernek el kell gondolkodnia ezen, amikor többemeletes házat vesznek. Sokan ezt generációs háznak szánják, a gyerekek felnőnek, párjuk lesz, beköltöznek a felső emeletre. A gyerekek ezt teljesen máshogy látják, épp az ellenkező irányba szaladnának a szüleik elől és ez a természetes. A fiatal a saját útját akarja járni, a szülő meg egyengetné a gyereke útját kéretlenül is. Ez a konfliktusok forrása.

Négy korábbi páromnak is (engem beleértve) emeletes házban laknak a szülei egyedül, mert nem jött be a generációs elképzelés. Ketten takarítani és fenntartani egy nagy házat nem leányálom, főleg idősebb korban. A szüleim teljesen beleélték magukat, hogy egyszer közülünk (4 testvér) majd valaki ott a felső emeleten képzeli el a jövőjét a családjával. Mikor végül én is elmentem, anyám két napig sírt, pedig nem volt rossz a kapcsolatunk és rendben volt a család is, egyszerűen csak nem akartunk ott élni tovább. Felnőttünk, kerestük az utunkat, saját albérletet, saját lehetőségeket, párt, házat. Ezt otthon nem lehet, mert a leglazább szülő is beleszól a gyereke életébe, a legszuperebb anyós is teher tud lenni a javaslataival. Egy fedél alatt ez elkerülhetetlen.

Ebből tanulva a feleségemmel ketten könnyen fenntartható házat vettünk, mert nem hiszünk a generációs felállásban. A gyereknek el kell költöznie, saját lábra állnia, amihez nem kellenek az öreg szülői bölcsességek, csak a tudat hogy a szülői házban mindig ott lesznek és számíthatnak rájuk.

"Anyám nem akart sem egyedül élni, sem új párt magának.

Mindig azt mondta, nem azért nevelt fel, hogy magára hagyjam..."

Anyád jó példa, hogy nem való mindenkinek a gyerekvállalás. Ez igazi érzelmi zsarolás, amit anyád művel. Ezen akkor kellett volna elgondolkodnia mielőtt megszült volna.