Elvált szülők gyermekei! Ti hogyan éltétek meg a válást?

Megkönnyebbültem, 16 voltam, már hamarabb is elválhattak volna, csak anya azt hitte, nekem jó, ha együtt maradnak, pedig nem.

Apa egész gyerekkoromban vert és szóban is sokszor bántott, elvette az önbizalmam, felnőttként is iszom ennek a levét.

Szerintem attól függ, hogy miért válnak a szülők.

- Ha alkoholizmus miatt, azt könnyebben lehet feldolgozni - ahogy itt írják páran, hogy boldogok lettek, hogy a szüleik elváltak.

- ha az egyik szülő máshol találja meg a - vélt, valós - boldogságát, na akkor lehet - szerintem - trauma. Azt nehezebb feldolgozni.

- ha közösen úgy döntenek, hogy elég volt a másikból, de vmi más ok miatt. Ez lehet, hogy az előzőnél még nehezebben lehet feldolgozni. Ha pl. már nem szeretik egymást, rájöttek, hogy mégsem boldogok együtt, vmi marhaságon folyton összekapnak, mintha nem lenne kézzel fekvő indok.

Szóval, inkább az a kérdés, hogy ki milyen válást hogy élt meg?

A húgom 11 volt, én 13, mikor elváltak a szüleink. Soha egy hangos szó, veszekedés nem hangzott el, szerintem anyát nem is láttam sírni, pedig biztosan nagyon fájt neki. Nem voltunk már kicsik, nyilván éreztük, hogy valami nem oké, ezért nem ért annyira váratlanul minket. És hogy mi volt az ok? Mélyebben nem tudom, minket gyerekeket próbáltak annyira kímélni, amennyire lehetett, már nem szerették egymást és nem akartak együtt élni tovább.

Apukánk nagyon sokat dolgozott, keveset volt otthon, ezért nem is volt annyira nagy törés, hogy nem élünk egy fedél alatt. A költözésbe sikerült úgy bevonni minket, hogy mi is részt vettünk az új lakás kiválasztásában, aztán a felújításban, és a végére vártuk a költözést.

Anya sose szidta se apát, se a nagyszüleinket, kéthetente mentünk hozzájuk, sőt, mikor kistestvérünk született apa részéről, ő is eljött meglátogatni. Utólag bevallotta, hogy iszonyú nehéz volt tartania magát előttünk.

Lehet ezt szépen is csinálni, de mindkét félnek partnernek kell lennie benne.