Hogan segíthetnék anyukámnak és mit tegyek, hogy ne legyünk annyira összekötve?

"Az én anyám is ilyen volt. Rám erőltetett egy egyetemet, amit a hátam közepére nem kívántam (én már középsuliba mondtam neki, hogy nem akarom oda menni, de kb. meg sem hallotta és ő intézte a jelentkezést is meg minden, én azt sem tudtam milyen iskolákat jelölt meg pontosan, csak apum akkor halt meg és mikor a továbbtanulással foglalkozott úgy tűnt, hogy gyógyszerek nélkül is örül, én hülye meg ráhagytam) főleg úgy, hogy én már középsuliba szereztem szakmát, szóval nem csak egy érettségim volt. Én már az első félév előtt úgy éreztem, hogy jobb lenne meghalni, mert ez így már nem élet (legalább is nem az enyém). Alapból 2 óra volt az út, amég odaértem, külön éltem, vezettem a háztartást mellette, stb. Amúgy nem volt nehéz szak, nem is arról volt szó, csak egyszerűen utáltam az egészet. Anyum meg bele volt szerelmesedve az egész helyzetbe. Másról se lehetett vele beszélni, csak az egyetemről. Előtte is csak a suli érdekelte velem kapcsolatban, de akkor semmi más nem létezett neki. Videóchaten hívogatott, hogy meséljem el milyen, csináljak fotókat, hogy hívják a tanárokat, milyen tárgyak vannak, mi a házi. Tudta a neptun jelszavam és belépkedett nézegetni meg mutogatni az ismerőseinek. Egyszer valami beadandót is megírt, hogy adjam be az övét is, hogy vajon hanyasra sikerült neki. Szóval egyértelmű, hogy ő akarta ezt az egészet én meg csak kínlódok vele, hogy neki legyen mivel hencegni a melóba. Otthagytam az egészet, mert már az egészségem kezdett rámenni a sok fölösleges stresszre. Gondolom vizsgaidőszakban ő is elvárta volna az ötösöket. Akkora balhé volt, hogy utána több, mint egy hónapig nem szólt hozzám, mert tönkretettem a "tervet". Mert mint kiderült ő már eltervezte az életem, hogy lesz 2 diplomám, aztán hazaköltözök hozzá és ott fogok dolgozni, ahonnan őt létszám leépítés miatt elküldték. Csak engem elfelejtett megkérdezni, hogy akarom e ezt az egészet, de azt mondta, hogy nem az a fontos, hogy akarom e, és hogy boldog legyek, hanem, hogy teljesítsem a tervet és ezzel a kijelentésével, csak még jobban megerősített benne, hogy nem kell egyetemre járnom. (Mikor elmondtam neki, hogy én mit szeretnék, családot, gyereket, stb. akkor meg kiröhögött, hogy nem vagyok normális és az ő ötlete jobb, azt valósítsuk meg. Hogy 30 évesen anyámnál éljek és a régi munkahelyén dolgozzak barátok, kapcsolat, stb nélkül.) Életem legjobb döntése volt, hogy otthagytam.

Persze, ha te szereted, amit tanulsz akkor ne hagyd ott, de ne akarj nekik megfelelni, mert az ilyen szülőknek soha semmi nem lesz elég.

"

Ez a válasz egy másik kérdésnél, kisértetiesen hasonlit a te gonfdodhoz. Csak nem te irtad?

Az a baj, hogy a logikus válasszal te nem tudsz mit kezdeni.

Nyilván az a megoldás, hogy szerezzen barátokat meg pasit, de idősebb korosztályban ez már nem annyira egyszerű. Meg hát személyiségfüggő is.

Anyám ugyanilyen, mióta nem élek otthon, csak én pluszban most már azt is hallgatom, hogy vele nem barátkozik senki, hiába próbálkozik. :D És ezt te nem tudod megoldani helyette. Biztathatod, hogy ismerkedjen, de helyette nem csinálhatod.