Tekinthető-e felnőttnek az a fiatal, aki még nem élt egyedül?

Nemcsak attól leszel felnőtt, hogy egyedül élsz. Pl. én 20 leszek jövő hónapban és a szüleimmel élek. Szerintem főként a gondolkodásmód, rátermettség, önállóság és a tapasztalat dönti el, hogy "mennyire" felnőtt valaki. Az rendben van, hogy én abból a szempontból nem vagyok önálló, hogy nem élek egyedül (vagy a párommal), de mivel ősztől egyetemista leszek, még maradok egy darabig, és besegítek mindenben, amiben tudok. Meg persze még utána is.

De mindent összevetve, igen: akkor már biztosan felnőtt vagy, ha neked kell eltartani magad.

Persze.

Hozzáállás és gondolkodásmód kérdése.

Hát ha ezen múlik, akkor én egy 37 éves, többgyermekes gyermek vagyok. :)

Nem hiszem, hogy a felnőttséghez hozzátartozna, hogy magányosan legyen önfenntartó az ember.

Ahogy már írták, nem ezen múlik. Kétlem, hogy a nagyanyám 45 évesen még gyerek volt, pedig már rég özvegyen nevelt 2 gyermeket,dolgozott a téeszben, miután elvették a földjét, megélt egy világháborút (beöltözött szurtos cigánylánynak, hogy ne erőszakolják meg és szerencséje volt), lakott nála orosz tiszt, ami a biztonság szempontjából nem volt rossz... Elég kemény dolgokat megélt.

Egy ideig élt egyedül, de szinte egész életében másokkal. Ez régen eléggé normális volt, a családi háztól ment férjhez az ember lánya, ő speciel 27 évesen, de nem volt külön élete...

Sok dolog érleli az embert. Én laktam egyedül, de abban pont nem tapasztaltam semmit, amitől felnőttebbé váltam volna... Nem nagy ügy egyedül élni, bár el tudom képzelni, hogy egyes anyuci-fenekét-is-kitörli nagy gyermekcséknek ez nagy váltás.

Az a felnőtt, aki képes a saját keresetéből eltartani magát és nem szorul a szüleire.

Na akkor a sok szülő tuti nem felnőtt aki a gyerekeire szorul és lehuzza őket életkezdésként..

Szerintem ez nagyon függ az adott élethelyzettől. Apósom pl. soha nem köktözött el az anyjától, jelenleg is vele él. Viszont az apja 12 éves korában elhunyt, így gyakorlatilag ő lett a férfi a családban. Mire kikerült az iskolából addigra az anyukája egészsége kezdett romlani, így inkább vele maradt, hogy segíteni tudja. Attól még megházasodott (igaz később elváltak) és gyereke is született (párom), akit ő egyedülálló apaként nevelt 4 éves korától. Nem gondolom, hogy ettől kevésbé lenne felnőtt lassan 50 évesen, csak mert a szülői házban maradt.

Mi párommal 18 évesen költöztünk össze, ketten vagyunk egy háztartásban, dolgozunk, teljesen el tudjuk látni magunkat segítség nélkül. Én felnőttnek érzem magam attól, mert nem éltem egyedül. (Miért költöztünk volna külön külön? Már évek óta együtt voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy ne együtt lakjunk, ha költözésre kerül a sor.)