Hogy értessem meg a szüleimmel, hogy nem lesz csak úgy hipp-hopp jó kedvem az életem darabokra hullása után?

10 év után most válunk a férjemmel. Ő akarta, engem nagyon megvisel a dolog. Én költöztem el és hagytam ott az állásom, a háziállatainkat, az otthont, amiben közösen laktunk 7 évig (a ház a férjem családjáé). Azt hiszem, érthető, hogy nagyon nagy mélyponton vagyok.

Valahányszor találkozom a szüleimmel állandóan szóvá teszik, hogy olyan rosszkedvű vagyok, miért nem mosolygok soha, stb. Ilyenkor elmondom, hogy azért nem, mert a poklon megyek keresztül. Mire ők: lehetne sokkal rosszabb is... túl kellene már ezen lépnem... (5 hónapja csak, hogy elköltöztem)

Járok terápiára, segít vmennyit, de a jókedv nem fog csak úgy hipp-hopp az életembe költözni, pláne míg egyedül élek (csak az egyik macskám hoztam el, panellakás) és nincs gyerekem. Mindennél jobban szeretnék gyereket... úgy gondolom az meghozná a boldogságot az életembe. De még teherbe esni sem tudok csak úgy, betegségeim vannak, amelyek miatt valószínűleg csak lombikkal lehet gyerekem. Ja és a szüleim szerint a terápia pénzkidobás, ők sosem jártak pszichológushoz, így nekem sem kellene, nem jó az semmire.

És a poén, hogy mindezek ellenére alapvetően jó a kapcsolatunk, sokat segítenek, főleg anyagilag. De kiborít, hogy minden találkozásnál eljátsszuk ezt a mini drámát...

Hogy értessem meg velük, hogy hagyjanak békén ezzel a nyaggatással? Elhiszem, hogy rossz nekik látni, hogy a gyerekük nem boldog, de attól, hogy folyton szóvá teszik és siránkoznak miatta, még nem lesz jobb... 34/N